Szimbiózis

Itt szobrozok az ajtóban. Hideg van, fázom. Nem tudom mióta állok már itt, elvesztettem az időérzékem. Ha ugyan van olyan, nem nagyon foglalkozok vele. Az idő egy nagy folyam, szürkén hömpölyög körülöttem, én benne vagyok, vagy kívüle? Sohasem érdekelt igazán. De most éhes vagyok. Sürgető kényszer, kinyithatná már az ajtót.

No, végre idemászott. Pofája csupa gyűrött, haja kócos, alig van benne élet, ásítozik, vakaródzik, pfuj de gusztustalan. Ha nem lennék ennyire éhes, még bosszankodnék is rajta.

- Adj ennem. Nem érted? Éhes vagyoook!!

Ez hülye. Megint vissza akar feküdni.

Visszafeküdt, és felcsavarta a tévét. Pedig nem is nézi, oldalára fekszik, feje belefúródik a párnába. A szekrényajtót bámulja. Mi néznivaló van egy szekrényajtón? El fogok menni innen. Eszméletlen, ennyire nem tiszteli a másikat.

Odamegyek hozzá, egészen a fejéhez. Tekintetünk egymásba mélyed. Legalább a szememből tudjon olvasni, ha már nem érti, amit mondok neki. Rám néz, a képe még mindig bamba, álmos.

- Reggelizni szeretnék.

Buta kék szeme van, kicsit kövér. Nem nagyon szeretem már, azt meg egyenesen útálom, hogy ki vagyok szolgáltatva neki. Szimbiózis. Én rá vagyok utalva, ő pedig rám. Valamelyik nap is le fel mászkált az udvarban, a nevemet kiáltozta kétségbeesetten. Ha már nem lát egy darabig, akkor hiányzom neki. Én pedig nem fogok odarohanni hozzá, pitizni, mint egy kiskutya, könyörögni egy kis szeretetért. Felnőttem, drága, nem érzed? Megvan a saját életem, amibe neked semmi beleszólásod.

Most bezzeg nem jut neki eszébe, hogy mennyire szokott rimánkodni, mikor nem vagyok a közelében, csak döglik az ágyban.

Felém nyújtsa a kezét, meg akar simogatni. A simogatás jó. Szeretem, de lényegében mindegy, hogy ki teszi, ő vagy akárki. Jól esik az érintés, ahogy ujjaival végigszánt a hátamon, bennem kis elégedettség szikrák pattognak.

- Te már éhes vagy? – kérdi tőlem.

Ilyen hülye kérdést, mit lehet erre válaszolni? Nem szólok semmit, gyötörje egy kicsit a szürke agysejtjeit, hátha valamelyik zugban megleli a választ.

Végre feltápászkodik, nyög hozzá egyet, kettőt.

- Tornázz egy kicsit többet. - gondolom magamban. - Nem mozogsz eleget, utána meg csodálkozol, hogy fájnak a lábaid.

Ott döglik a kompjuter előtt, hizlalja a széken az óriási fenekét. Pedig én mindig hívom, mikor kalandra csábítanak az éjszaka neszei, a tüzes szempárok, akiknek nem tudok ellenállni.

Kitotyog a konyhába, tisztára, mint egy hízott kacsa. Én követem. Előveszi a kolbászt a hűtőből, türelmetlenül lesem a mozdulatait, nagyon éhes vagyok. Nem vette le a bőrét. Nem tudom, ki hogy van vele, engem már ilyen kis semmiségek is bosszantanak. Automatikusan bekövetkezik, ha már nem szeretünk valakit. Gyorsan befalom. Bámul rám, nézi, ahogy eszek.

- Mint anya a gyermekét. – gondolhatnám magamban gyöngéden, de nem teszem, mert már nem szeretem. És különben is, ismerem már annyira, hogy tudjam, ez a gyöngéd tekintet kizárólag annak szól, hogy ő milyen jóságos, kolbásszal töm. Meg sem fordul a fejében, hogy ezért én megdolgozom, keményen, mindent falatért, amit a számba tesz. Inkább azon járna az esze, hogy inni adjon. Az már nem jut el az agyáig. De legalább a bámulást befejezte. Útálom, ha néznek evés közben.

Vizet ereszt a kávéfőzőbe, odateszi a gázra, ténfereg, szöszöl. Tudom, mi következik. Mindjárt felcsavarja a gépet, odazöttyen elé, és bámul a monitorra. Valamelyik nap odamentem hozzá, és egy csomó marhaságot beírtam a szövegébe, remélem, nem tudta kijavítani. Ezt is nemrégen tanulta meg, hogy pötyögtesse a billentyűzetet. Buta hülye liba. De már nem érdekel. Elmúlt az az idő, mikor úgy néztem rá, mint egy istenre. Most már lehullott a rózsaszínű szemüveg. Agyő drágám, egy házban lakunk, megpróbálom elviselni a létedet, te pedig igyekezz nem belefolyni az enyémbe.

Bejövök a szobába, beülök a fotelomba. Két szőrös párna van benne, egyikre ráteszem a fejem, másik jó a hátam mögé. Kényelmesen elhelyezkedem, alszom egyet. Ennyi nekem is jár. Alig bírom nyitva tartani a szememet. Valami hülyeség megy a tévén, nem zavar különösebben, csak ez az idióta liba verné egy kicsit csöndösebben a billentyűzetet. Arra magyarázza, hogy gépírónő volt egy darabig, megszokta, hogy jól oda kell csapni. Drágám, ez nem a szőnyegporoló, hanem high tech, nem való neked más, csak a kapa.

Végre sikerült kizárni gondolataim közül a kalimpálást, álom nélküli alvásba zuhantam. Arra ébredtem, hogy szúr a bordáim alatt, biztos elfeküdtem azt a felemet. Idejöhetne megmasszírozni, de arra már nem terjed ki a figyelme. Még mindig a billentyűzetet veri. Átfordulok a másik oldalamra, megpróbálok még egy kicsit szunyálni.  Most semmi dolgom nincs. Hisz én vagyok ennél a háznál a macska.

Már régóta kacérkodok a gondolattal, hogy rigójancsit süssek. Itt nem nagyon divat ez a sütemény, főleg diósokat készitenek. Az anyám régi szakácskönyvében találkoztam először a recepttel, valami csehoszlovák vagy milyen forditás volt, a boritó elején egy kanál a hátulján egy villa. (vagy forditva, nem tudom)  Csak sehogyse mertem belefogni a zselatin miatt.Ennek kb. ezer éve. Ennyit váratott magára, mig összegyűjtöm a bátorságom. Most vagy soha. Netről letölt két három recept, sunyin és alattomosan mindbe ott a zselatin. Engem a frász kilel tőle, ugyanúgy mint tizenéves koromba. Kiegyeztem magammal. Jó, nem zselatint teszek bele, hanem hidegen kikeverhető pudingport. Tán az is megteszi. Bukszába beleillesztve pénz,
recept (a hozzávalók végett) irány szupermarket. Cukor liszt és tojás kivételesen volt otthon. Megvettem a literes, finom hideg tejszinhabot, keresem a Galetta pudingport, hát nincsen. Pont most, és nagyon kellene, hogy kibekkeljem vele a zselatint. Zselatin, mint egy végzet, utolért. Dr. Ötker, ott virit a polcon, és kajánul vigyorog rám. “Nem menekülhetsz! Akarod a sütit, akkor itt vagyok.”
Hátamon csurog a viz, remegő kezem nyújtom felé. Megfogom. Tartom egy kicsit. Nem harap. Csak annyit éreztem, hogy több is meghúzódik a fenevadból a zacskóban. Beledobom a kosárba, mellé még egy húszdekás főzőcsokit. Kasszánál kifizet, kosár biciglire fel, és karikáz hazafelé. Fenevad kirakva az asztalra. Előbb a piskóta. Kivételesen bekapcsoltam a sütőt indulás előtt, már jó meleg. Elő a tojásokat a spájzból, kezdem szétválogatni , természetesen nem frissek, milyen legyen egy önkiszolgálóban vásárolt tojás? Szépen szétterül feltörés után a sárgája, alig birom szétválogatni, nem baj, ott van csodaszernek a sütőpor. Hat darab tojás szétválaszt, bele hat kanál cukor a sárgájába, megkavar, szitába 6 kanál liszt,késhegynyi sütőpor, a csodaszer, amitől majd szép nagyra nől, kanál kakaópor. Összevatyar. Jó sürü, megáll benne a kanál. Nem kisérletezek tovább, megpróbálok mikszerrel életet vagyis levegőt lehelni a tojásfehérjébe. Hát… nem lett laposabb, mint mielőtt megkezdtem volna. Egy kis felvert tojásfehérje katyvaszba bele, majd könnyed táncmozdulatokkal a többi is. Tepszi papirral kibélel, belesúvaszt piskótamassza, elég vékony, nem baj, úgysem a méret a lényeg, hanem a krém, az meg vagy sikerül, vagy nem, mert ott a fránya zselatin. Doboz tetején még képek is, holmi csodás és hatalmas krémrétegekkel, hogy ilyent is tud, aki nem bénázza el. Én pedig, mint a súlyemelők a 2oo kilós felemelése előtt, nyögök és izzadok, agyamon átfut, lekvár van a spájzban, ha véletlenül nem sikerül a krém, lapostojásos piskóta azzal is finom, főzőcsoki magába is jó, tejszint belerakom a reggeli kávémba, veszteni nincs mit, legfeljebb azt a deci vizet, amivel le kell önteni az átlátszó lapocskát, ami ugyebár a zselatinnak nevezett alattomos szörnyeteg. Beleteszem egy kisebb edénybe, rajta a viz, figyelem, mit csinál. Semmit. Elaléltan, mint egy biedermeier kisasszony hever az edény alján. Valami győzelmi mámort érzek magamban.
Odateszem a gázra felmelegiteni. Egyszerűen elillan, eltűnik, nincs sehol, köddé vagy vizzé vagy akármineművé átlényegült, szép, átlátszó szintelen, szagtalan egy deci viz van az edényben. Felteszem a pultra. Mikróba be fele főzőcsoki, felolvaszt, elő a spájzból a tejszinhab, nekiereszt mikszer, verődik, hatalmas nagy, már majd kijön az edényből, ha valaki nem állitsa le, még két fazékkal lesz, lassan beleadagol csokoládé, és következik a vizzé vált szörnyeteg. Lassan locsolgatom bele, semmit nem változtat az állagán, mintha bele sem tettem volna. Fogok egy kanalat, kóstolom. Finom csokis tejszines iz,ismerős, mint a csokisfagyi, mikor megolvad a + 4o-en, és végigcsorog a kezed szárán. Méltatlankodva rázogatom a fejem, hogy akkor meg mi a fészkes fenének irták bele, ha se nem látszik, se nem érződik rajta semmi. Beteszem a hűtőbe pihenni. Kisült a piskóta, olyan vékony a szentem, alig birom levakarni a sütőpapirról. Mindig felébred bennem az anyai ösztön, mikor ilyen védtelen valamit látok, és humán gondolatok ide vagy oda, késsel vagyok kénytelen nekitámadni a szerencsétlennek, mert másképp nem jön le a papirról.Szétfelezem, mármint úgy hosszában, mert lézeres vágókészülékem nincs amivel esetleg a vastagságát próbálnám szétvágni kettőbe. No, mindegy, igy is jó lesz, nem kiállitásra készül a darab, csak olyan hétfői nyalakodásra, nehogymá véletlenül lefogyjunk.
A darab egyik fele olvaszott csokival leken, szépen felkockáz, ebbe semmi hiba nincs, esetleg annyi, hogy a csokiréteg vastagabb lett mint a piskóta, de ez határozottan előnyére válik az izharmóniának. Csokiból nincs az a mennyiség, ami sok lenne.
Másik felére ráken csokis tejszinhabos massza, amiben megbújva, kivégezve ott rejtőz ZSELATIN nevezetű szörnyeteg. Maradék tejszinhab felver, kicsike két kanálnyi vizzé vált szörnyeteget belecsurgat, és azt is ráken. Ráillesztem a csokival bekent piskótakockákat, és örömmámorban nyalogatom a mikszer keverőlapátjait. Legyőztem a zselatint! Mostmár nincs az a krém, ami megfélemitene.

- Jó napot!

- Jó napot!

- Láttam kint a táblát, UNIKÁT SHOP. Egyedi darabot kínálok eladásra.

- Igen, és mi lenne az?

- Én.

Zavart csönd, egy rövid ideig.

- Nem tudom, hogy lenne e rá igény. Tudja, csak most nyitottam a boltot, és eléggé feltöltöttem a raktárkészletemet. Mind egyedi darab.

A kereskedő készségesen hátralép, és kinyit a háta mögött egy ajtót. Bent emberek lógnak, kampóra felakasztva. Fehérek, feketék, mindenfélék, ebből a másik csak annyit észlel, hogy rengeteg. Miért pont őt venné meg valaki? Zavarodottan álldogál az egyik lábáról a másikra. Már akkor zavarban volt, mielőtt belépett volna az ajtón. Érezte, nem fogja tudni jól eladni magát. Gondolatai közt átvillan, hogy ezt is tanulni kell, valamikor a gyerekkorban, vagy pedig apránként rakják bele az emberbe, és úgy hivják, önbizalom? Mintha olvasott volna róla. Vagy időközben veszitette el? De valamije csak lehetett , mert nem fordul ki csalódottan az üzletből, hanem egy lépést előrelépett.

Legszivessebben megragadná a kereskedő nyakán az inget, hogy jobb belátásra birja. Vagy ez a végső kétségbeesés?
- Nekem pénzre van szükségem. Nagyon. Etetni kell a gyerekemet.

A kereskedő méregeti. Antiknak antik darab, az látszik rajta, de tucatáru.
- Próbálta már a vérével? - a kereskedő igyekszik segitőkésznek mutatkozni, hiszen ő humánus ember, a múltkor is, mikor a szeretőjétől tartott hazafelé az asszonyhoz, pénzt adott egy kéregetőnek.

- Azon ellehetne egy darabig, elég sok van belőle. Sokan igy csinálják.

- Nem akarja meginni. - Lehajtja a fejét. Arcán enyhe pir fut át. Szégyelli, hogy ilyesmit kell megosztani egy vadidegennel.

A kereskedő gúnyosan mosolyog. Persze, mert elkényeztette. Mit képzelnek ezek magukról? Hogy mernek egyáltalán olyan utódot nevelni, aki válogat? És most, ahelyett, hogy csöndben viselnék a következményeket, idejönnek sirni a nyakára, és a jó szivére apellálnak.

A másik érezte, hogy mondani kéne valamit.

- Legalább valamit vegyen meg belőlem. Valamelyik vesémet, vagy az egyik tüdőszárnyamat.

- Azok egyediek? Van bennük valami különleges?

- Nem. Azt hiszem nem. Olyan, mint a legtöbb vese vagy tüdő.

- Akkor sajnos, nem tudok mit tenni. Nagyon sajnálom. Menjen a henteshez, és ott próbálkozzon.

A kereskedő kikiséri az ajtóig. Valahol legbelül talán szánja is. Hiszen ő is ember, humánus ember.

A rózsa sokáig készülődött zöld levélszobájában, nem akart olyan gyűrötten a világra jönni, mint a pipacsok. Először minden rózsa igényes és illatos. Később gyűrött és hagymaszagú. A Kis Hercegből kis herceg lesz, és megszaporodnak körülötte a rókák. Rókákkal lenni jó. Megszeliditik egymást, és csapzott lesz a bundájuk. Már nem törődnek a rózsával és meséket sem olvasnak. Kéne egy cet. Egy cetnek a gyomra, ami benyeli. Vagy egy pince. Egy pincében nagyon jól lehetne gondolkodni.

Egyik reggel a rózsa odaállt meztelenül a tükör elé. A tükör azt mondta neki, hogy olyan, mint Boticselli Vénusza. Jó hájas. Pedig azt képzelte magáról, hogy Goldihawn vagy Megrájen. Elmehetne pléjméjtválogatásra is, mert szép a szeme.

A többit meg majd fotosoppal kipofozzák.
Belekerülhetne az ujságba, és mindenki őt csodálná.

A részeges autószerelők kitennék a műhelyük falára a képét.

Két sör után kiverhetnék rá a farkukat a vécén.

Pedig a kisherceg is megmondta neki, hogy csak akkor kap új ruhát, ha már kiválogatta az ocsútól a búzát. A galambok szomorúan nézik a tetőről, ahogy válogat. Időnként szarnak rá.

A kishercegnek új játéka van. Egy négykerekű nyikorgó kocsi, amin az egóját húzza maga után. Nagyon súlyos.
Nem beszélgetnek. Sem a tükör, sem a hájas Hercegrózsa, sem a Hercegkisróka. Egészen addig, mig valamelyikük úgy nem dönt, hogy itthagyja ezt az átkozott bolygót, és keres magának egy kigyót.

Mostanában sokat olvasok. Kortárs irodalmat, néha egy kicsit furcsállom, de ha valakiből ezt váltotta ki az idő szelleme, ám legyen.

FODOR ÁKOS

5 SMS

Egy szó

hommage à W. S.

örömáram

Nevelési tanácsadó

Sírni tud a szó,
magától is. - Ha tudod:
mosolyra tanítsd.

Micimackó egygúnyos rigmus hallatán ekképp tűnődik:

Vár nekem nem kell.
A lekvár meg nagyon jó.
- Lehet, hogy győztem?!

Jogos önvédelem

Mikor jobb verset
szeretnék írni, mint én:
inkább elalszom.

Korrekt naplóbejegyzés-kezdet

Utolsó előtti napjaim egyikén

Megjelent az Élet és irodalom 2oo6.dec.22. 51. számában
…………………….

Ezt pedig az élet irta, megjelent a szkájpon.

VIRTUÁLIS SZERELEM
[20:13:08] lány: :* (hug) (wasntme)
[20:13:27] fiú : (hug)(h)
[20:13:37] lány: :* (hug)
[20:13:53] fiú : (hug)(h)
[20:14:37] lány: :* (inlove)
[20:14:44] fiú : (hug)(inlove)
[20:14:57] lány: :* (inlove)
[20:15:05] fiú : (hug):*
[20:15:22] lány: (hug) (hug)
[20:15:38] fiú : (hug)(h)
[20:15:50] lány: :* (hug)
[20:16:02] fiú : (hug)(inlove)
[20:16:15] lány: :* (inlove)
[20:16:22] fiú : (hug)(h)

Tavasz van.

Majdnem.

Boldog vagyok.

Azt hiszem.

Szabad vagyok.

Majdnem.

Debizguba. Az előbb olvastam a neten. Kimentem az udvarba megnézni, de egyenlőre még csak annyit tudtam meg, hogy a macska nagyon be akar jönni, a kutya pedig vacsorázni szeretne, vagy játszani. De lehet, hogy mindkettőt. És hogy hideg van. Felnéztem az égre, mintha valami kis karimája lenne körül a holdnak, de az is lehet, hogy csak az udvari villany sütött a szemembe.
Netes értesülések szerint a program a következő:

félárnyékos fogyatkozás kezdete 01:34
részleges fogyatkozás kezdete 02:43
teljes fogyatkozás kezdete 04:01
teljes fogyatkozás közepe 04:25
teljes fogyatkozás vége 04:51
részleges fogyatkozás vége 06:09
félárnyékos fogyatkozás vége 06:17

Aki nem fázik, vagy egyébként is van valami dolga kint, az majd nézze. Esetleg, akinek van olyan ablaka, hogy rálát a jó meleg szobából, és nem alszik el. A többieknek meg jójszakát. Nekem is. Már megágyaztam.

Hogy eztet, ahogy én most irok, nem pongyolaságnak hivják, ahogy te mondtad a mútkó, hanem irodalomnak. Méghozzá tiszta forrásbú, mer én ott élek köztük. Egy iró az mindig a népé van, és a nép gondolatait önti irásos formába, mert a nép az nem ér rá irni, hanem dógozik, ha nem dógozik, akkó otthun sörözik, meg nézi a tévét. Nem lehet ezt felróni neki, én se gúnyolódásbú mondom, mer én szeretem az embereket, meg az állatokat is. Hogy te azt mondod, nem lehet igy szeretni az embereket, mer az emberiségnek nincs egy nagy feje, amit meg lehetne ölelni? Semmit nem értesz. Persze, hogy nincs neki egy közös feje, mert ha lenne, akkor jönne valami barom, fogna egy kést, és nyissz, lenyisszantaná, és akkor hijába másztunk le a fárú, kezdődne minden előrű, és lehet, hogy a csótányokbú alakulna ki valami felsőbbrendű életforma, mint ahogy mondták valamelyik nap a nacionálgeografikon. És majd nem lehetne telekürtölni a sajtót azza, hogy emberi alakot fedeztek fel a marson, mer az a hatcentis valami, amit felnagyitottak, és csak nagy jóindulattal lehet rámondani, hogy emberi alak, láttam a fényképit, egyáltalán nem hasonlitana a csótányra, semmiféle azonosság nem lenne, ésakkó nem lenne szenzáció meg napihir .
De nem is errű akartam neked beszélni, hanem arrú, hogy ha te másféle irodalmat kereső, akkó legjobb lesz, ha a könyvtárba mész, vagy a könyvespócodon kutakodol, ami nem poros, mert minden héten gyün hozzád a bejárónő, tellik a férjed ügyvédi fizetésébű, maj megnéznélek, hogy mire menné a te pedagógusidda, nem telne még száraz kenyérre se, és akkó maj megértenéd, hogy mikó gyün hozzád a kéregető, akkó mijé mondja neked, hogy ne fagyos húst aggyá neki a mélyhűtőbű, hanem valamit, amit rögtön meg lehet enni, lehet, hogy nincs a nyomorútnak hun megsütni, mer a villanyt má egy éve kikapcsóták, de az is lehet, hogy több, nem tart mindenki számon ilyen csip csup dógokat, az a kis gallyat, amit kinkeservesen összeszedett, azt meg gyorsan etüzete, hogy melegedjen, mer a melegre nem csak a gazdagnak van szüksige, hanem a szeginynek is. Habár azt is olvastam eccé, hogy a tibeti szerzetesek olyan mélyen tunnak meditáni, hogy felmelegitik a saját testüket, oszt nem fáznak má egy szálat se. Ez egy hasznos találmány lenne. De tovább gondókoztam, hogy akkó meg nem tunna menni, mer az meg kizökkenti a meditációbú. Oszt csak nem űhet a négy fal között tavaszig, mer megrágják a patkányok. Az is van az ilyen lepusztút lakásokba, nyugodj bele. Attú, mer te nem tucc rúla, attú még lehet. Te még olyan eccerű dógot se tucc, hogy milyen télen, fölőtözve hegynek főfelé hajtani a férfibiciglit, mikó úgy fő vagy őtözve fölűrű, mint egy medve, csak alú van rajtad vékony nadrág, meg a kabát rövid, mer különben nem birsz főszáni, beleakad az ülésbe, oszt úgy érzed, hogy elfújja a pofád elű a szél a levegőt, csak lihegsz mire fölérsz az emelkedőn, mint a tömött kacsa. Asse tudod, hogy hogy liheg, de arrú má legalább olvastá a kiemelkedett irodalmi művekbe, amiket eddig a kezedbe vetté.

Kérek e valamit inni? Igen, kólát. Egészségtelen, inkább igyak finom cukormentes meggylevet? Eriggy a francba a cukormentes meggylevedde, az van nekem is a spájzba, ihatok minden nap, és pont cukormentes, mer ezek a rohadékok is a duncolási szezonba emelik a cukor árát, mikó mindenki veszi, mer köll neki, hogy erakja azt a nyomorúságos két kosár meggyet, ami megtermett az uccán a ház előtt, ne vesszen kárba. Inkább a gyerek igya meg, mint hogy a madarak szeggyék le. Habár azok is jobban szeretik a cseresznyét, mer az édes. Azé kérek én is kólát.

Hogy ménem megyek el dógozni, akkó maj lesz piz cukorra? Nem tucc te semmit se. Igaz, azt meg én nem tudom, hogy lehet protekcijóva munkáhó jutni. Külön világba élünk mink ketten. Ma regge is megindútam munkát keresni, de csak az első helyig jutottam, mer elkezdett folyni az órom, zsebkendőt meg nem hoztam, annyi piz meg nem vót nálam, hogy papirzsebkendőt vegyek a trafikba, haza köllött gyünni. Maj visszamegyek, oszt folytatom, ha egy kicsit főmelegszik. Olyan buta vagy te is mind a Mónika a mónikasóba, aki kérdezgeti az asszonyokat , hogy mé nem válnak el azoktú a részeges rohadékoktú, akik maj mindennap megverik , meg mé nem lázadnak fő ellene. Hát azé, mer ha ilyen okosak lennének , akkó ők feszitenének a mónikasóba a kőcsönruhákba, oszt akkó má nem mónikasónak hivnák, hanem valami másnak, de a lényeg ugyanaz lenne.Akiknek tele a zsebük, mindig tele vannak jótanáccsa, hogy igy kéne csináni meg amúgy, a többi, akinek meg nincs pize, az meg meg csinájja, ahogy birja.
No, ilyet se olvastá még eddig ugye? Ez a való világ.
Most nem arra a sorozatra gondótam. Azt épp nem néztem. Én csak a szappanoperákat néztem. A Kaszandrát meg a Dallaszt. No, azt nagyon szerettem.
Mer, tudod…. most megosztok veled egy titkot: nem biztos, hogy vót annyi pizem, hogy rendes ebédet tegyek az asztalra, meg az uramat se tuttam, hogy mikó gyün haza, oszt még a gyerek is néha elkódorgott, nem sürün, csak néha ment be a barátnőjihő, mer azt is a dallaszbú tanútam az öregasszonytú, az összesnek az annyátú, hogy várni köll a gyerekeket otthun, akkó szivesebben gyünnek, ha tuggyák hogy várod, meg törőcc velük, hogy nekem ez a dallasz arra vót jó, érezzek valami biztos pontot az életembe, mer ha esett, ha fújt, ha vót főzve, ha nem, akkó is pintek délután mindig vót a sorozat. Jót tett nekem, mer mig néztem, addig egy kicsit megfeledkeztem a saját bajomrú, oszt láttam, hogy azé akármennyi pizük van, akkó is marják egymást, meg iszik az a feketehajú nő, most nem jut eszembe a neve, de tudod mellikre gondótam.
Nem nézted, mer akkó még dógoztá, tanitottá az iskolába.
Rajzot. Tudom. Meséte a szomszédasszony, hogy a lánya hajába beleragasztottad a rágógumit, mer rágta az órán, oszt úgy köllött ollóva kivágni, másképp nem gyütt ki. Látod, ha nézné tévét meg reklámokat, akkó ilyet nem csináná. Ott is mondják, hogy a rágózás jót tesz a fogaknak. Oszt még a gyerekek se útánának annyira, mint most. Mer útának. Te nem tucc errű se, de útának. Mert egy beképzelt sznob vagy, azé. Nem vagy jó ember. Lehet, hogy erre má rágyütté, lehet, hogy nem. De nem az én dógom, hogy fővilágosijjalak. Lehet, hogy azé vagy ilyen öntelt, mer sok a pized. Vagy azé lett sok, mer ilyen vagy. Ezen még gondókozni köll.

De mostmá megyek. Látom a szemeden, hogy ebbű se értetté semmit se.

Ja, meg még valami: ha annak idejin a Petőfi se azt szavalta vóna hogy rabok legyünk vagy szabadok, mikó a forradalom vót, hanem mondjuk a balettrű akart vóna ott beszégetni a lépcsők ajjába, akkó az a tömegnyi sok ember csak a naprarogóhajat köpködte vóna szét, oszt nem lett vóna semmi a forradalombú .
Mer mindig mindennek megvan az ideje. Beszéni meg úgy köll, hogy mindenki értse. Ne csak a sznobok, hanem mindenki. Benne van a bibliába.
Azt se olvastad… És még te tanitattad papnak a fijadat. Hát erre má végképp nem tudok mit mondani. Inkább megyek, de mostmá télleg.

Nyafoghatnék továbbra is hogy igy meg úgy félek, de sajnos az a tapasztalatom, hogy a panaszkodás nem sokat segit . Főleg a virtuális, billentyűzetbe kiabált fájdalom, ami esetleg csak arra jó, hogy az ember ujja végében vannak az idegvégződések, és mikor nyomkodják őket, akkor olyan impulzusokat közvetit az agyba, amitől megnyugszik az ember, ugyanezt el lehet érni kézimunkázással is - itt a különböző fonalakkal végzett tevékenységet kell érteni, nem AZT, habár az se egy rossz dolog.

Inkább bemutatom nektek legújabb felfedezettemet, (esse cifi :() Háy Jánost, aki, mint utánnaolvastam, irodalmi gyöngyszem, (aki bővebben érdeklődik, megtalálja a gugliban) nekem ember, és tetszik, ahogy megnyilvánul.Mert az iró is ember, vagy jó, vagy rossz, és ezt meg kell bocsájtani neki. Kicsit olyan, mikor olvasom, mint mikor a szomszéd Józsit hallgatom, csak a Háy ráér gondolkozni, de a Józsi nem, mert motorfűrésszel jár fát vágni, és ha a világ nagy kérdésein kezd el agyalni , akkor lenyisszantsa az ujjait. Érdeklődés kellően felcsigázva, és következzen a:

Lajos utolsó levele Feri feleségéhez

Figyelj Kriszta,

most engem azért ne szivassál! Azt te ne mondjad Kriszta, mert azt én nem hiszem el. Hogy a Feri bement a Westelhez és lehallgattatta a mobilod rögzítőjét. Ezt ne adjad be nekem. A Feri nem olyan fickó, érted. A Ferinek csak feje van, bazmeg, de agya az nincsen. Hogy jutott volna ilyen az eszébe. Ezt egyáltalán nem hiszem. Hogy mi, hogy volt neki egy haverja ott, egy mikrotechnikus. Mi az a mikrotechnikus? Egy alacsony növésű műszaki ember a westelnél. Hogy egy törpefasz, hogy egy törpefasz kockáztatná, hogy adatokat ad ki, hogy így kockáztatná a kétszázezres állását. Nem, Kriszta, ezt az egészet nem veszem be. Odamentél a Ferihez és azt mondtad, hogy van az a Lajos, és hogy meg kell neki mondanod, hogy te szereted ezt a Lajost. Utána meg csodálkozol, hogy a Feri azt mondta, hogy vagy én, vagy a gyerekek. Érted, a Feri se hülye, csak agya nincsen, de nem hülye. Én mondtam neked, hogy ne csináld, hogy soha nem fekszel le vele. Hogy mindig azt mondod, hogy most neked nem lehet, meg aztán, hogy fáradt vagy. Érted, ennyire a Feri se hülye! Csak nem hiszi, hogy örökké vérzel. Azt gondoltad, ha kétnaponta elhasználsz egy csomag betétet a Feri akkor azt benyalja, hogy valami bajod van. Hogy vérzel, azért nem lehet. Aztán a Feri nem kérdezte, hogy mikor mész már orvoshoz? Várta, hogy ott dobd föl a talpad méhrákban. A lakásban a gyerekek előtt? Mert otthon humánusabb a halál. Azt vártad, hogy a Feri azt hiszi?

Szóval a Ferinek már gyanús volt, te meg köptél, hátha a Feri elfogadja. Hogy azt mondja a Feri: Jól van Kriszta, megértem Kriszta. Azt hitted a Feri majd ezt mondja. De most ne lőcsöld rám az egészet. Érted, azt már nem, hogy én minek hívtalak téged hétvégén óránként. Hogy minek hagytam óránként üzenetet a mobilodon. Azért mert hiányoztál, érted, azért. Különben hogy kerül a mobilod a Ferihez. A mobil bazmeg olyan mint az alsógatya. Vagy ti eddig azt is fölváltva hordtátok. Eljöttél hozzám kefélni a Feri gatyájában. Hogy mért hagytam olyan üzenetet, hogy a Feri egy seggfej? Mert egyrészt a Feri tényleg egy seggfej, másrészt ki gondolta volna, hogy a Feri, szórakozásból esemeseket olvas a mobilodról. Azt mondtad a Hazai Attilát kajálja, a Budapesti skizót. Akkor bazmeg hogy jön az én esemeseimhez a Feri.

Hogy a kocsimat is látta a házatok előtt, na ezt hagyjuk. Tudod te hány sötétkék audi jár a városban. Nehogy már a Feri ilyeneket megfigyeljen, amikor riasztót is azért szerelt a dácsiájába, hogy legalább hangra megtalálja. Nehogymár. különben is a konyhaablakból meg nem láthatott, legfeljebb ha kilógatod magad. De a Feri az nem ilyen, az nem akrobata, a Feri.

Szóval te dobtad föl az egészet. Most meg annyit se nyögsz a telefonba, hogy bocs. Hogy bocs Lalikám, tényleg eddig jó volt, de mostmár megint a Ferit akarom, vagy hogy a gyerekeket. Hogy most semmi, csak benyomod a piros gombot, amikor én beszélek, és szétlököd a vonalat. Ez azért nem esik annyira jól az embernek. Azt hiszi mindenki, hogy egy erobiktanárnak nincsen lelke. Hogy egy ilyen ember, mert rendben van testileg és akkor már nem is érez. Hogy csak izom. Azt hiszik, és nem veszik észre, mennyire érzékeny az ilyen ember. Hogy a nagy sportolók, mind milyen érzékenyek voltak. Nem csak az úszók, meg a párbajtőrözők, hanem a súlyemelők is, még a bolgár súlyemelők is. Azok tudtak igazán érezni. Ott volt a fejük fölött a két mázsa, érted, és akkor éreztek legjobban. A lábuk majdnem a föld alatt, már a testük összerogyott volna, csak a lelkükkel, meg az érzéseikkel tartották a mázsákat. És én is olyan vagyok, érted. És nem mondhatja nekem azt a Feri, hogy a Lajos az le van szarva, érted. Mert, hogy neked belőlem csak a testem kellett. Ezt mért kellett a Ferinek mondani, hogy csak ki akartad próbálni, milyen lehet mással. Azért nekem is vannak érzéseim. Hogy te végig átvágtál. Amikor annyira szerettél, akkor az egész csak csalás volt. Hogy én nem is voltam neked az a cuncusod, bumbuskád, nyuszifüled, akit nem hagysz el soha, aki kimentett abból az egészségtelen környezetből, amit a Feri tudott teremteni, hogy végre ülhettél rendes kocsiban, nem olyan szarban, aminek behúz a szél a padlóján. Most akkor nem én vagyok, aki megmentett attól, hogy végképp öreg nőnek hidd magad, aki már semmire nem jó, csak hogy kimossa a gyerekek szaros cuccát, meg vacsorát főzzön, akinek csak azért csapnak a fenekére, mert elállja az előszobában az utat. Most ez mind hazugság volt? Hogy én mennyire érdekes vagyok neked? Hogy milyen jófej, meg mindenki szeret, meg ismernek is? Hogy otthon minden dögunalom? Hogy a Feri egy skizofrén őrült, aki szelvényeket számol a totózóban, otthon meg Nietzschét olvas szabadidőben, mert azt hiszi bele vannak kódolva a nyertes számok? Hogy te maradsz a Ferinél, és én most le vagyok szarva?

Az semmi neked, hogy nekem te kellesz? Az semmi, hogy téged választottalak a tanfolyamról, amikor ott volt az Ibike is például, annak nem volt férje és mennyire hajtott rám. Meg ott volt az Anett is az a kis fekete csaj, akinek kötődések a szülei érted és a Bahamákra, vagy legalábbis egy Bahamára járnak nyaralni. Érted, neked az semmi, hogy téged választottalak, amikor kéthetente indítok újabb csoportot. És én megmaradtam nálad.

Ez a kurva szar a szerelemben, hogy az ember mindenki visszautasít. Ez volt nekem az utolsó, hogy szerelmes legyek. Ennyi csajt elszalasztani, akik mind akartak velem. Én meg csak azt mondtam, hogy ne haragudj, veled nem akarok, te meg nem tetszel, neked meg pasid van. Hogy mindet elküldtem, mert téged akartalak. Te meg egyszerre visszacserélsz a Ferire. Mi vagyok én? Szerinted én egy olyan vagyok, mint egy betétes üdítő, akit így lehet dobálni jobbra meg balra, aztán beadni a Spárba, hogy cseréljék ki egy másikra? Szerinted ezt én annyiban hagyom?

Felhívtam a Ferit, érted, felhívtam, hogy lenni vagy nem lenni, ez itt a kérdés, és ne is gondolkodjon rajta, mert neki már eldőlt. Megvárom a totózó előtt és felspulnizom a haverjaimmal a beleit. És megmondtam neki, hogy kinyomom a szemét aztán, tapintással számolhatja a szelvényeket, és a fülével lesheti a napot. Utána mehet hozzád, de csak emlékezetből állhat föl a farka, mert látni nem fogja még azt sem, hogy ott vagy az ágyon, érted, össze fog keverni a gázkonvektorral, azt mondtam a Ferinek. A Feri meg beszart kurvára, és jött azzal, hogy ott vannak a gyerekek, érted azzal jött a Feri. Meg, hogy ő egyetemet végzett és olyan szerencsétlen a sorsa, hogy neki csak te vagy, és ő mindent kockára tett érted, hogy neki ez az élete, a Ferinek, és hogy én még találhatok mást magamnak, a tanfolyamon. Érted, ilyen szar alak ez a Feri. Nem merte azt mondani, hogy gyere Lalikám, gyere, ha akarod ott vagyok, aztán kard ki kard. Csak sírt bazmeg a telefonban, hogy ne bántsam. Olyan undor fogott el akkor a Feritől, hogy mondtam neki, dögöljön meg. Érted, azt mondtam neki, hogy szarok rá, mert amúgy se tudnék a vizenyős testéhez nyúlni, amúgy se bírnék a remegő pofájába rúgni. Egy gyáva fasz ez a Feri. De hogy lehallgatta volna a mobilodat azt azért nem hiszem, azt azért ne mondjad, hogy hónapokra visszamenőleg, hogy a westelnél van egy ilyen titkos szolgáltatás, olyan, mint a házasoknak a szerető, azt azért nem hiszem el.

Na szia:

Lajos

(Háy János)

Nagyon szeretem az állatosfilmeket. No, nem az olyan Lessziféléket, amit akkor, nyolcéves koromban megnéztem, izgultam rajta, sirtam egyet a boldog hepienden a végén, és mostmár ennyi - annyi év távlatából csak arra emlékszem belőle, hogy elment a kutya, utánna meg visszajött.
Az igazi állatokról szólókat szeretem nézni, az animálplaneton, mikor találnak egy kisállatot vaalahol a vadonban a fűben, akit elhagyott az anyja, vagy szegény pont akkor menekült el, mikor a nemes állatbefogók megérkeztek, nem érdekes, úgysem mondják meg nekem, hogy a menhelyeket is szponzorok működtetik, és ha nincs befogott elhagyatott kisállat, akkor nincs patronálás, meg kisfilm se az elhagyott majd megtalált kisállatkákról, akiket a nemeslelkű állatbarátok beletuszkolnak egy ketrecbe törölközők közé, aminek idegen a szine szaga, és azt már nem mutassák, hogy hány szerencsétlen pusztul el már a félelemtől, hogy megtalálták, csak azt, amint az életbenmaradtakat cumiztassák, különböző tejkeverékkel kisérleteznek rajtuk, amit vagy túlélnek, vagy nem, de istenem, ha meg se próbálják, akkor biztos megdöglik, ha nem kap enni. Utánna az ártatlant beteszik egy dobozba, és ott vegetál a nemeslelkű állatbarát iróasztala mellett egy dobozban. Nem fejlődnek az izmaik, már is is kimeritő dolog neki, ha talpra kell állni, már attól is remeg a vékony kis lábacskája, hogy megpróbál állva maradni.
Utánna kiviszik sétálni a harmatos zöld fűbe, ez jó, egy kis mozgás mindenkinek kell, még a nemeslelkű állatgondozóknak is, akik valamiféle titokzatos okból mind túlsúlyosak és rondák, tűrik ahogy az állatka nyalogatja az arcukat, még gügyögnek is hozzá, lehetséges, hogy ez az össz csók,amit életükben kapnak? Lehet, hogy előtte besózta a szájaszélét, hogy puszit akarjon adni neki az őzgidácska, vagy izzadt volt és azért nyalogassa? Láttam már egy néhány őzgidát életemben, apám vadász volt, de egy sem akart puszit adni nekem, igaz, nem is tartottam rá igényt. Attól sokkal jobban tisztelem az állatokat, mint hogy mindenféle bacillusokat akarnák rá aggatni.i.
Majd nől, növekszik a kis őzgidácska, mostmár kiteszik egy dróttal elkeritett területre, ahol széles csapás jelzi, ahogy kerülgeti a területet, körbe körbe, ameddig a drót engedi. Néha megáll , és nyelvét kidugva a dróton megpróbál egy szál füvet lecsipni a dróton túlról. Mostmár szilárd táplálékot kap, almát meg sárgarépát, jó is, hogy rászoktassák a finomságokra, sokat fog a természetben találni belőle, hisz a vadon tele van almával és sárgarépával. Már elveszitette kis pöttyös kölyök-bundáját, rendes rőtes szinű felnőtt bundával rendelkezik, továbbra is rójja a végeláthatatlan köröket a rácson belül, nagy darabokat szakitva a sárból, ahogy patái belesüppednek. Izomzata továbbra sem fejlett, mert nem volt lehetősége annyit mozogni, mint vadon élő társainak. Nem volt hova, és nem volt miért. Azt sem tanulja meg, hogyan kell viselkedni a dróton túli világban, ahol törvények uralkodnak, szigorú törvények, a vadon törvényei, az erősebb megmarad, a gyöngébb elpusztul, pusztuljon a férgese, és ez ellen nincsen apelláta.

Felnőtt az őzecske, szabadon lehet ereszteni.

Ha embert lát, nem fog menekülni, hisz az ember jóbarát, nem kell félni tőle, mindjárt hozza az almát és a répát szegény kis jószágnak, majd utánna össze vissza nyalják egymást a boldogságtól.

Ha farkast lát, attól sem kell menekülni, hisz olyant meg még nem látott. Hogyhogy gonosz a farkas, és megette a Piroskát, meg a nagymamát sőt még a kisgidákat is. Ő már rég elaludt, mikor a gondozó ehhez a részhez ért a mesélésben.

Csak annyit kell tenni, hogy össze vissza kódorogni az erdőben, egészen addig mig almát meg sárgarépát nem talál. Mert ahhoz van szokva.  Meg a rácsokhoz.

Holnap el kell kezdenem munkát keresni. Ennyi annyi év sikeres “munkakerülés” után, ami alatt a takaritást, mosást, főzést és gyereknevelést kell érteni, holnap a nyakamba veszem a várost, és megpróbálok olyan munkát találni, amit fizetnek. Pénzt, manit, dohányt, lét adnak érte. Vagy pedig lőjjön le valaki, de azonnal.

“Well the lord must have had his day of when I was born
He went to bed closed his eyes and had some fun
Mummy sad she wanted me and I was welcome
Daddy gave his sperm and it was done
The first thing that I saw was white
The nurse cam with the scissors and said: it’s a boy
The doctor hit my @ss, said come on cry
And then I started to scream and I was alive
ooh ooh I was dead before I was born
And now I’m here and I don’t know why
Cause I wasn’t asked at all”

…

Dead Before I Was Born

Szabad házi használatú forditásban (Endre) ez a következőképpen hangzik:

“A teremtőmnek szabad napja volt,mikó csináltak.
Odament az ágyhoz becsulta a szemit,s 1 kis öröm5t okozott.
Anyám mondta,hoyg akart,s hog szivessen látott ygerek voltam.
Apám adta a spermát,s kész voltam.
Az első,amit láttam fehér volt.
A nővér j5t ollóval,s mondta:
1 fiu
a doki a seggemre vert?s azt mondta,gyerünk sirják fel
S akkó elkezdtem orditani,s éltem,
Ó,Ó halott voltam,mielőtt megszülettem
S most itt vagyok,s nem tudom miért
mikor Én nem voltam megkérdezve”

Ezzel a beköszönő verssel kezdődött az ismeretségünk Endrével ezelőtt két éve,itt.