Vélemény
„
A majdnem híres írónő okozhatta az orvosi gondatlanság halálát?” (nem jó.)
„Orvosi gondatlanság írónő híres halálát okozhatta volna a majdnem?” (ez sem)
„Orvosi gondatlanság okozhatta volna a majdnem híres írónő halálát?” (no, ez a jó változat. A majdnem híres írónő én vagyok, az orvosi gondatlanság a topolyai „Dr.Hadzsi János” egészségház ügyeleti osztályáról származott)
Egyébként még gyakorolnom kell a szalagcímeket. És nem árt egy saját nekrológot sem előkészíteni, hogy legalább azt olvassák fel a koporsómnál, amit hallani szeretnék magamról, mert az ember soha nem tudja, mikor teszik el láb alól orvosilag)
Az előbb ment el a szomszédom a ház előtt, lelassította a motorját, megnézte, nincs e kint a dögcédulám a kapunkon, majd megnyugodva továbbhajtott. Még élek. Igaz, az utóbbi napokban alig, de határozottan javulok.
No, vegyük sorjában az eseményeket.
Vasárnap reggel arra ébredtem, hogy valaki álmomban valószínűleg leszúrhatott, annyira fáj a mellkasom bal fele. Odatapogattam, de szerencsére kiálló kés helyett a szokásos domborulatokat találtam. A fájdalom csak nem akart szűnni. Kivonszoltam magam a fürdőszobába, és letusoltam, hogy tisztán haljak meg. Ez némileg csillapította a fájdalmamat, és újra elaludtam. Elalvás előtt azért elrebegtem egy imát, legalább azt megérjem, mikor a gyerekem hazaérkezik a táborból.(Délvidék legnagyobb bulija, X. Nyári Ifjúsági Játékok)
Arra ébredtem, valami mellém zuhant az ágyba. A valaminek fekete feje búbja volt és barna keze szára, a többi része pedig kék hálózsák, amiről sikeresen beazonosítottam, hogy ez a gyerekem. Miután egyheti távolléte után ilyen jól kibeszélgettük magunkat, ő aludt, én pedig némán tűrtem a szenvedéseket, igyekeztem takarékon venni a lélegzetet, mert fájdalmat okozott.
Felébredt a gyerekem apja, bejött hozzám, és kiörvendezte magát, hogy ismét látja a gyerekünk feje búbját, majd elment a konyhába főzni, mosogatni, ruhát teregetni stb.… amit, dicséretére legyen mondva, és a tevékenységet kísérő szöveget nem tekintetbe véve elég szorgalmasan csinál, mióta beteg vagyok. Én pedig tettem tovább a dolgom, vagyis agonizáltam. Kis levegővétel, kis mozdulat, kis fájdalom. Nagy levegővétel, nagy mozdulat, nagy fájdalom.
Nyár, láz, betegség, fájdalom, elég rossz kombó így július végére, A távirányítót nem értem el, nem akartam bevállalni egy nagyfájdalmas nagymozdulatot , (ezt inkább a vécére menésre tartogattam) jobb híján gondolkoztam.
Így kell megdöglenem ilyen fiatalon, amikor épp azon a ponton állok, hogy végre sikerül letenni valamit az asztalra irodalmilag? Ezen annyira elkeseredtem, hogy egy picikét zokogtam is rajta, de csak kisfájdalmas kismozdulatokkal. Valami azért csak kihallatszott a nyöszörgésemből a konyhába, mert bejött a gyerekem apja, és adott két fájdalomcsillapítót, majd kitámogatott az autóhoz, és levitt az egészségház ügyeletes osztályára.
Bementünk. Leültünk a váróban. Az orvos épp terepen gyógyított. A nővér nővérkedett. A takarítónő takarított. Én pedig jobb híján nézegettem, ahogy a takarítónő minden mozdulatára ki-be csukódott a szenzoros bejárati ajtó. Előretolta a padlótörlőt, kinyílt az ajtó. Hátrahúzta, becsukódott.
Megjött az orvos. Kérdezte, mi a bajom. Mondtam neki, tüdőgyuszi. Kérdezte, honnan tudom. Én vakartam elő a táskámból a magánrendelő papírját. Megnézte, hümmögött. Előszedte a sztetoszkópját, hallgatózott a hátamon. Ismét hümmögött valamit, aminek a vége az volt, hogy holnap menjek vissza oda, ahol eddig is voltam, és menjek békével. Mondtam neki, és a fájdalom? Arra nem kéne valamit adni? Ő készségesen útbaigazított, hogy kenegessem Fastum gellel, vagy kapjak be Brufent.
Mit tehettem volna? Szégyelltem magam, amiért mindenféle eltúlzott, csip-csup fájdalmammal igénybe vettem az ügyeletes orvosi ellátást, és hazakullogtam. Mire hazaérkeztem, a fekete búb eltűnt az ágyamból. A fürdőszobából ordítozott kifelé, hogy mindjárt mennek a barátnőjével Orahovóra gyereket vigyázni(?!), és csak szerdán jönnek vissza. Mikor végre kijött, lekevert egy gyors puszit, és elviharzott bábisintérkedni. Én pedig bevettem az utolsó két fájdalomcsillapítómat, búcsút vettem az árnyékvilágtól, és elaludtam.
Hajnal felé ébredtem, hogy megint ott a kés a mellkasomban. Feltelefonáltam az anyámat, jöjjön gyorsan, ha még életben akar találni. Meg is érkezett. Felrángatott az ágyból és beleültetett egy székbe. Kicsit nem értettem, hogy ezt milyen indíttatásból tette? Biztos, valami ősi, atavisztikus félelem motiválhatta, hogy ha valaki betegen fekve marad, azt eltapossa a csorda. Majd a lábamra adott egy zoknit. Ezt sem nagyon értettem, de nem akartam felesleges kérdésekkel zavarni gyógyító tevékenységét, csak vártam, mi lesz a következő lépése? Vöröshagymát dug a hónom alá és körbezavar a bakterház körül, vagy hozza a piócás embert? Szerencsére nem tett semmi hasonlót, hanem főzött egy nagy fazék kamillateát. Csöndesen ültem a széken, kezemben a párolgó teáscsésze, lábamon a zokni, a szobában ezer fok és az anyám. Vártuk a nyolc órát, hogy kinyisson a magánrendelő. Mikor elérkezett az idő, elmentünk, és ott legalább gördülékenyen ment minden. Az orvos felhúzatta velem blúzt a hátamon, odaült mögém, és lejátszott egy dobszólót a hátam mindkét oldalán, majd megkérdezte, jó e a hallásom. Mondom neki, a hallásommal semmi baj, de ha nem muszáj, akkor nem énekelnék. Azt mondta, megkegyelmez, de figyeljem csak meg, mennyire eltérő hangon szól a hátam jobb és bal fele. Egyik úgy kong, mint az üres, a másik mint a tele hordó. És hogy ez a mellhártyagyulladás legbiztosabb jele. De azért készít egy röntgenfelvételt. Azon szépen, laikusnak is érthető módon elmagyarázta, mit jelentenek a sötét, mit a világos részek. Úgy bánt velem, mint egy beteg emberrel szokás. Kiírt hét injekciót, amit érbe kell beadni. A hét már eleve misztikus szám, muszáj, hogy hasson. Holnap veszem fel az utolsót.
Vélemény
