Levelek odaátról

„Elmúlt a nyár, és nem csináltam semmit”

Ezt megboldogult apámnak volt szokása mondogatni, mikor szeptember végén kipislantott a „ljubavni vikend roman”-ja alól. Olyan Romanához hasonló füzetecskéket olvasott. Romantikus alkat volt, és  az életben nem volt benne része. Egész szép csomót összegyűjtött belőle. Anyám mondogatta apám halála után, ha eladjuk, meggazdagodunk belőle. Egy darabig kacérkodtam a gondolattal, hogy lefordítom őket. De nem az én világom. Én az anyám gyakorlatiasabb észjárását örököltem. Apámtól a lustaságot. Nem szeretett dolgozni. Vagyis fizikai munkát nem. Mint ahogy én sem. Szellemit, azt igen. Írni. Olvasni. Elmélkedni. Filozofálgatni.

No, azt meg nem fizetik.

 Mi a francot csináltam egész nyáron? Beteg voltam, majdnem két hónapig. Írtam is. A cég működéséhez szükséges szabályzatokat, munkaszerződéseket, szerb nyelven. A hivatalos államnyelven. Száraz, jogi nyelvezettel. Amit én soha nem tanultam. De így nem kellett kiadni érte pénzt, hivatásos jogásznak. Egész belejöttem már. Jót tett az irodalmi fejlődésem a munkaszerződések írásánál. Nem költői jelzőket raktam bele, hanem egész részletesen, minden mozdulatra, momentumra kiterjedő szabályokat. Hogy legyen mire hivatkozni nekem, mint munkaadónak.  Nem gondoltam volna, ezt mostanában így kell. Ha benne van a szerződésben, akkor lehet rá hivatkozni, ha nem, ott ette meg a fene. Valamikor, az én időmben még úgy volt, hogy dolgoztunk, oszt annyi. Amit a főnök, főnökök mondtak, megtettük, eszünk ágában sem volt vitatkozni, és kikérni magunknak  „ezt meg hol írja, hogy el kell végeznem?”

Az írásaimnak már nem tett olyan jót a más területen való kalandozásom. Valami elromlott bennem. Vagy csupán ennyire voltam képes, jön a szellemi leépülés.

Holnap lesz a születésnapom, ilyentájt mindig tele vagyok negatív gondolatokkal. Pedig már megszokhattam volna, hogy elmúltam harminc… Túl vagyok a legtermékenyebb éveimen.

Már nem lesz soha nagymotorom, bármennyire is szeretném.

Azt hiszem, a bázisugrásról is le kell mondanom.

Görögországba talán még eljutok…

Mi marad, mi van, ami jó és örömet okoz?

Lesznek majd kis unokáim.

Biztos sok kisállatom is.

Most, hogy meggyógyultam, nem fáj már semmim.

Irhatok, egészen az elhülyülés legszéléig. Kit tudja, talán még utána is.

Vannak, lesznek még jó dolgok. Holnap lesz a születésnapom. Hogy a franc essen bele!

This entry was posted on szerda, szeptember 30th, 2009 at 12:47 pm and is filed under Vélemény. You can follow any responses to this entry through the RSS 2.0 feed. You can leave a response, or trackback from your own site.