Levelek odaátról

Eleinte nagyon zavart, de miután megszoktam, kezdtem mind jobb állapotnak tekinteni, hogy nekem nincs saját pénzem. Elvoltam, mint az ég madarai, kevés igénnyel, innen-onnan csipegetve, színes belső életet élve. A pénz, mint öröm vagy bosszúság forrása, letudva, kipipálva, aggódjon rajta , akinek van, és dicsekedjen vele , aki ettől többnek érzi magát.

Egy Kosztolányi vers volt abban az időben a kedvencem:

Nincs semmim… Így megyek magamban -
tip-top - szelíden, csendesen.
S ha éjjel bántanak a rablók,
kitárom két üres kezem.A rablók sírnak velem együtt,
olyan-olyan szegény vagyok,
mint kisded első fürdetőjén
és mint a teknőn a halott.De tart a föld. Ez az enyém még,
feszül az ég fejem felett
s kitárom az örök egeknek
örök mezítelen testemet.

Persze nem ruhátlanul mászkáltam, mint ahogy Kosztolányi sem. Csak őszintén, titkok nélkül. Mint akinek nincs félnivalója, és nincs mit elvenni tőle. Bunkók pedig mindig voltak, vannak és lesznek. Ezért növesztettem szárnyakat és karmokat. Jól éreztem magam így. Kevés emberrel tartottam a kapcsolatot a valós életemben, és tudtam, hogy ők legalább érdek nélkül szeretnek és elfogadnak olyannak amilyennek.

De most mindez lassan megváltozni látszik. A gyerekem apja már napok óta úgy járkál, mint akinek az orra vére folyik, a lányom nem beszél hozzám legalább három napja, csak néha kapom el egy-egy dünnyögését, hogy „Kár beléd… és „minek neked ilyen, ha nem is tudod használni”. A barátnőm, mikor kitettem az asztalra, egy pillantást vetett rá, és a továbbiakban úgy tett, mint aki nem vesz róla tudomást. Én pedig legszívesebben kiabálnék, tiltakoznék ellene, hogy továbbra is én vagyok! Vagyok, aki voltam, CSAK ÚJ MOBILOM VAN!!!

EZ

This entry was posted on péntek, március 13th, 2009 at 3:14 pm and is filed under Vélemény. You can follow any responses to this entry through the RSS 2.0 feed. You can leave a response, or trackback from your own site.