Levelek odaátról

Nekem a sok Karcolatos novella közül ez nyerte meg legjobban a tetszésemet. A lányommal végigröhögtük, és megszavaztuk neki az első díjat. De sajnos, csak különdíjas lett

Szenczi Gergely követte el a szóbanforgó alkotást, aki így vall magáról:

“Nagyon sokféle írást szeretek olvasni és írni is. Megpróbálkoztam már a mesével és még a horrorral is. Most leginkább ez a kis szőrös teremtmény áll hozzám a legközelebb, de talán a következő alkalommal egy pokolbéli teremtmény története ragad meg. Na jó, az is csak úgy, hogy jót mulassunk rajta!”

Köszönöm!

Szenczi Gergely honlapja és írásai   ITT

találhatók. A Karcolaton szegeri néven van jelen.

FIRU ÉS A MÁSIK
…………………………….
Esett. Firu összeráncolta a homlokát annyira, hogy széles fülei az ívelt szemek fölé húzódjanak. A nedvesség így nem bántotta őket. Erősen koncentrálva igyekezett kizárni gondolataiból azt, hogy az űrben van. Nem akarta, hogy bármi megzavarja édes melankóliáját, amelyben ázott ebnek képzelte magát egy földi tisztáson. Ezért eleve hátat fordított az állomás nagy, kerek ablakának, amelyen át pici csillagok kukucskáltak be rá, és élvezte, hogy a bő víz a bundáját mossa. Imádta az időjárás termet. Szerinte az volt a Fügebivaly Utazási Iroda egyetlen hasznos előírása, hogy kötelezően naponta el kellett tölteni itt egy kis időt némiképp oldandó az űrállomás állandó kellemes hőmérsékletű és páratartalmú egyhangúságát. Firu természetesen nem ezért kedvelte.
Már jó ideje dolgozott az iroda alkalmazásában. Egy másik szurkával együtt köröztek a Földbolygó körül orosz kémműholdnak álcázva. Az ő feladatuk volt, hogy árgus szemekkel lessék az ide érkező turistákat, nehogy bármelyikük is megszegje a szabályokat. Firu kollégája abszolút átérezte az ezzel járó felelősséget. Olyankor úgy nézett ki, mint egy halálra rémült kaktusz, mivel minden szőrszála ösztönösen egy-egy vékony kötőtűvé változott. Ez havonta kétszer megtörtént. Szerencsére a Fügebivaly Utazási Iroda által nyújtott nyaralás csak egy órán át tartott. Ez egyáltalán nem volt meglepő. Aki ismerte a szurkákat, az tudta, hogy ennyi pontosan elég az egész évnyi munkájuk közben felgyülemlett feszültség levezetéséhez. Szóval, a szurkák élete nem ideges kapkodással telt el. Kivéve Firu társát, de őt ne vegyük figyelembe! Ha nem éppen itt gyilkolta volna az ideg, akkor valahol máshol tette volna. Ennek oka a szerencsétlen neve volt. Úgy hívták, hogy Neumerreporhukipkalapaptom. Ilyen hosszú nevet egy szurka sem volt képes kimondani, ezért soha senki nem hívta így. Csak papíron létezett. Simán átmásolták az utónévkönyvből a születési igazolványába. Persze lehetett volna röviden Neumnak becézni, ám mivel testvérét a szülők pont Neumnak nevezték el, és egy szurka családban nem lehetett senkit ugyanúgy hívni, Neumerreporhuzkipkalaphaptom gyakorlatilag név nélkül maradt. De, hogy ne kelljen örökké „Hé, te!” kifejezéssel illetniük, a barátságos szurkák becenevet adtak neki. A gond az volt, hogy mindig másikat. Úgy érezték, nem nevezhetik olyannak, ami nem jellemző rá. Konkrétan: ha látták, hogy mosolyog, akkor Mosolygósnak becézték, de amikor elszomorodott, akkor már a Mosolygós balgán hangzott volna, ezért Szomorkás lett. Így fiatal kora óta naponta vagy húszszor kapott új, időnként meglehetősen idétlen nevet. Ez bárkit kikészített volna. Azután meg ott volt az előző munkahelyi főnöke, akit Hubbmitpengeazorrbeljutomnak hívtak. A szurka nyelvben ezt a szót Timnek ejtették.
Firu nem nagyon foglalkozott Zakkant Kollégával, őt csakis a közeli bolygó csodái érdekelték. Földrajongóvá vált. Az öccsével elküldette annak régi játékgépét, amivel rá lehetett csatlakozni az Internetre. Hosszú időn át képes volt képeket nézegetni a kék planétáról. Nagy bánata volt, hogy nem léphetett rá, mivel őt nem azért fizette a Fügebivaly, hogy munkaidőben nyaraljon. Így maradt az időjárás szoba, ahol – míg élvezte az esőt, vagy a bumm izzók keltette napsütést – szinte látta a hegyeket, a völgyeket, a hatalmas folyókat. Most is már jó ideje áztatta magát, miközben dörgő vihart gondolt maga köré. Kidugta a nyelvét és lelkesen lihegni próbált.
Idegesen Kapkodó a műszereket állítgatta, miközben az irányítóterem ablakára meredt, amin át az éppen pályára álló, kósza meteordarabnak öltöztetett űrhajót látta. Megérkeztek a dermesztők. Hamarosan egy sugarat lőnek ki a Földre, amitől egy órára a bolygó minden élőlénye kővé válik. Erre azért volt szükség, mert a szurkák valamilyen oknál fogva féltek a földiektől. Gondolták, jobb, ha nem kényszerülnek kínos magyarázkodásra amiatt, hogy mégis mit keresnek ők ott, továbbá így biztosan elkerülhetik a még kínosabb kísérleti felboncolást. Az ideözönlő látogatók kedvükre szórakozhattak a Föld egy általuk kiválasztott vidékén. Például: fürödhettek a tengerekben, megmászhatták bármelyik hegyet, vagy épületet, barangolhattak a sivatagban, vagy a sarkkörön. Azonban voltak szabályok, és itt kezdődött Firu és Egyre Hevesebben Kapcsolgató munkája. Ők ketten ellenőrizték a letapogató műszereikkel, hogy egyetlen nyaraló se vigyen el semmit a bolygóról, és ne is hagyjon ott semmit sem. Fontos volt megőrizni a látszatot, miszerint nem léteznek földönkívüliek, akik oda járnak. Még amikor gyermekcipőben járt a galaktikus utaztatás, akkor sokan szétszórták az elfogyasztott uzsonnából maradt csontokat. Senki sem hitte volna, hogy pár millió évvel később az emberek képesek lesznek ezt ennyire komolyan venni. A szurkák emiatt elszégyellték magukat, ezért elkezdtek szigorú szabályokat gyártani, amelyeket minden turistának be kellett tartania. A felügyelőket akkor kellett először alkalmazni, amikor kiderült, hogy néhány velejéig romlott szurka járműveket csempész ki egy Csendes-óceáni szigetcsoport által körbevett területről, hogy odahaza drágán eladja azokat. Persze a rendelkezések ellenére így sem lehetett megakadályozni, hogy egy-két nyaraló szuvenírt gyűjtsön magának. Néhány kisebb dolgot: zoknit, tollat, ilyesmit. Ezekkel Firuék nem foglalkoztak. Sokkal fontosabb volt, hogy semmilyen nyomot ne hagyjanak maguk után, mert ha azok ott lent rájönnének a titokra, akkor annak elég komoly következményei lennének: a Földet törölni kellene a Fügebivaly Utazási Iroda katalógusából, és néhányan, pontosabban ketten elvesztenék az állásukat. Ezt legalább ketten nagyon nem akarták.
A dermesztők munkához láttak. Az irányítóterem széles óráján a nagymutató a tizenketteshez közeledett, amikortól kezdve megnyílik az új nyaralószezon. A szurkák teljesen véletlenül ugyanúgy mérték az időt, mint az emberek. A sugár tartalmazott egy melléksugarat, ami az összes földi időmérő szerkezetet hívatott lefagyasztani. A régi időkben okozott némi gondot a napórák állandó átállítgatása, de szerencsére mára már ezt is megoldotta a technika. Az ősi ösztönök persze jelezték az embereknek, hogy nincs rendjén valami. Egyes népeknél ez tapintható nyugtalanságot okozott, ezért azok gyorsan kitalálták a téli, nyári időszámítást, amivel sikerült annyira megzavarni a saját érzékszerveiket, hogy onnantól kezdve már nem aggódtak.
A dermesztő sugár épp lenullázta az életet a Földön, amikor Félek Egyedül egy sikító gondolatot küldött Firunak.
- Mindjárt itt lesznek!
Firu sóhajtva deaktiválta az esőztetőt, majd – mivel az egész testén át lélegzett – néhány további mély sóhajtással megszárította magát. A bundája felborzolódott, amitől szivárványos lett. Kinézett az ablakon, és még látta, ahogy a meteor egy bukfenc után átlövi magát a tér egy másik, nagyon távoli pontjára. Firu tovább bámulta az űrhajó hűlt helyét, miközben nagyon aggódott a Föld minden lemerevedett teremtményéért. Sohasem bocsátotta volna meg a cégnek, ha bármi kárt okoznának. Persze tudta, hogy ez az utazási iroda érdeke is, hiszen rosszul festene a híradóban egy faj teljes kiírtása. Ezért létezett az az előírás, ami alapján minden negyedik évben tilos volt utasokat szállítani a Földre. Ez alatt az idő alatt az ottani élő szervezetek bőven kiheverhették a folyamatos dermesztéseket. Firu szemei a fehér felhőcsigáktól foltos, kék golyóbisra tévedtek. Elmosolyodott. Milyen édesek az emberek, hogy simán elhitték, hogy csak minden negyedik év áll 366 napból! Még egy külön szót is gyártottak hozzá: szökőév. Csak csodálni lehet őket.
Magára húzta a ruháját – ami szakasztott olyan volt, mint amit minden tetőtől talpig bundás lény hordott galaxis szerte –, majd átküldte magát az irányítóterembe. A szülei gyerekkorában íratták be egy teleportáló tanfolyamra, amit teljes szívéből utált. Egy röpke pillantást vetett Görcsre, miközben kényelembe helyezkedett az öblös székében.
- Hello! – vetette oda.
- Légy szíves, ne gondolj engem Görcsnek! – méltatlankodott a másik, mialatt azon igyekezett, hogy legalább tíz gombot nyomjon meg egyszerre, ami azért is volt érdekes, mert összesen nyolc ujja volt.
- Jobban tetszene a Megtéplek, Ha Nem Nyugszol Le?
Firu hallotta, hogy Csücsöri fejében átfut néhány lehetőség, majd határozott változás ment végbe rajta. A szőrök elernyedtek. Odakint hirtelen sok ezernyi űrhajó jelent meg, és mind a Föld felé tartott. Megérkeztek a turisták. Nebántsvirág bundáján átfutott még egy-két merevedési hullám néhány riadt gondolat kíséretében, de Firura pillantva erősen igyekezett, hogy visszafogja magát. Firu gondolatra sem méltatta. Szinte teljesen belegyűrve magát a székbe egy gondolatsugárzóra hangolta magát, amin éppen egy menő művész dúdolgatott. Megkezdődött az egyórányi nyaralószezon.
Ötven perc telt el. Orrfolyós tovább kapcsolgatott. Megfigyeléskor csak a szkennert kellet használniuk, aminek a kapcsolói igazából Firu előtt voltak, aki viszont nem mozdult. A nyaralások ideje alatt soha nem történt semmi. Leszámítva azt az öt évvel ezelőtti esetet, amikor egy szurka megpróbált a dermesztés előtt leszállni hajójával a bolygóra. Lázadónak kiáltotta ki magát, aki ezzel a tettel indít támadást a szurka rendszer ellen. Már épp belépett volna a légkörbe, amikor megjelent Firu az anyósülésen. A szurka vöröslő szeme elkerekedett a megdöbbenéstől, azután habzó orrlyukkal közölte Firuval, hogy semmilyen erővel nem lehet őt arra rávenni, hogy visszaforduljon. Firu előrenyúlt, kihúzta az indítókulcsot, majd visszateleportált az állomásra. Néhány rendőrhajó kényelmesen befogta a leállt járművet, és morcos szurkástul bevontatta. Átmenetileg Firuéknál hagyták. A rebellist egy kis cellába zárták, aki megállás nélkül acsarkodva előadásokat tartott a lázadás jelentőségéről. Senki sem figyelt rá, azaz mégis. Az állomáson mindenhol előforduló, pici lyukasbogarak áhítattal hallgatták. Igaz, nem értették, hogy mi az a lázadás, de mivel valami nagy dolognak hitték, úgy döntöttek, hogy lázadni fognak. A szurka szavaiból kivették, hogy minden a szervezkedéssel kezdődik, így titkos helyeket kerestek, hogy ott összegyűljenek. Közben elfelejtették, mi a következő lépés – és mivel addigra elszállították a rebellis szurkát, ezért balszerencséjükre tőle már nem tudhatták meg –, azóta sem látta őket senki.
Az egy óra már majdnem letelt, amikor sok-sok űrhajó szállt fel a Földről. Firu erőt véve magán aktiválta a szkennert, ami villámgyorsan végigtapogatta a bolygó felszínét ott ragadt szurka, vagy szurka holmi után kutatva. Egy másik radar a távozó hajókat vizslatta, hátha valaki valamilyen fontos dologtól próbálja meg megfosztani a Földet. A gép akkorát dördült, mintha egy óriási meteorit csapódott volna nekik. Firu és Tüskeböki a monitorra meredt. Már minden nyaraló elhagyta a planétát, és senki nem akart semmit kicsempészni, azonban valamit elfelejtettek magukkal vinni. Európa közepén valaki elhagyott egy tárgyat. Egy egyszer használatos, gyermek szurkáknak készült etetőgépet, ami esetleg kicsi és jelentéktelen dolog egy szurka, ám valószínűleg nem az egy ember számára. Lévén sosem láttak olyat, azután cuccból készült, és ráadásként egy vigyorgó fülű apu- és anyuszurkát festettek az oldalára. Talán képesek lesznek megint elgondolkodni azon, hogy nincsenek egyedül.
A két szurka egymásra meredt. Azaz csak Firu. Miközben tanácstalanul töprengett, észrevette, hogy nem kap választ. Lópofa fejében kihunytak a szikrák. Biztosan sokkot kapott. Firu a Földre szegezte tekintetét. Csak egy megoldás lehetséges. A dermesztő sugár hamarosan elenyészik, ezért gyorsan kell cselekednie. Oda kell mennie. Végülis ez a dolga. Ezért van itt. Irány a bolygó! Irány a Föld! Végre!
És már ott is volt. Még az utolsó pillanatban pár szőrszálat csippentett az ujjai közé Mindjárt Magához Tér bundájából. Sajnálta, hogy a hirtelen keletkezett távolság miatt, már nem képes érzékelni a másik gondolatait. Persze elképzelte.
- Csak üvölts! – hunyorgott vészjóslóan. – Az űrben nem hallatszik a sikoly!
Magában kuncogva szélnek eresztette a szőrszálakat, azután hirtelen észbe kapva kétségbeesetten kapkodott utánuk, hiszen azok is árulkodhatnának róluk. Kissé ziláltan nézett körül. A műszer által megadott koordináták egy sötét szobát jelentettek körben fura ruhájú alakokkal. Talán egy családlátogatás zajlott éppen, mert mind egy középen fekvő, gyertyákkal megvilágított csecsemőt bámultak. Firu rendkívül csalódott volt, mert bár a Földön volt, szinte semmit nem láthatott belőle. A helyiségnek még ablaka sem volt. Máshová nem mehetett, mert már pillanatok maradtak a felolvadásig. Ekkor megpillantotta az egyik árnyas sarokban heverő szurka tárgyat. Sietve feléje indult, amikor hatalmas üvöltés rezegtette meg a koponyáját.
- Lődd le! – ordította a kollégája, aki időközben rálelt egy gondolatközvetítőre.
- Ezek emberek, Pupák! – felelte neki Firu. – Még dermedtek, nem bántanak.
- Lődd le őket! Gyorsan! Lődd le!
- Micsoda? Nincs is fegyve…
- Lődd le! Lődd le! – Nyálfröcsögő sikoltása az elviselhetetlenségig fokozódott.
Szinte szívrohamot kapott, amikor meglátta maga mellett a társát, aki – bár nem volt szája, se fogai –, valahogy mégis azt a benyomást keltette, mintha vicsorogna. Firu elvette tőle a gondolatközvetítőt, majd eltűnt. Sérült Személyiség nem kiabált tovább, zavarában újra a kapcsolókat vette célba.
- Utálom, amikor ezt csinálja! – morogta.
Firu idegesen rohant az etetőgépért. Mindenfelől éledező gondolatokat hallott. Felkapta, és már teleportálni akart, amikor megcsúszott valami ragacsos anyagon. Az egyik ember felemelte a kezét. Valami fényes, éles volt benne. A másikban egy fekete baromfi feje vált le lassan a nyakáról. Firu halálosan megrémült. Észre sem vette, hogy a bundája sűrű tüskévé változott. Kapálódzás közben nekihátrált a szoba közepére rakott asztalnak. Ettől végre visszanyerte az egyensúlyát. A Föld élőlényei ebben a pillanatban mind felébredtek.
Firu hevesen pislogva bámult Hogyishívjákra. Az űrállomáson volt, biztonságban, hóna alatt az etetőgéppel.
- Azt hiszem, megúsztuk – nyögte.
Az etetőgépet lerakva megfordult, hogy kimenjen, amikor meghallotta, hogy Szinte Második Szívroham Egy Napon felcsuklik.
- A hátadon – gondolta elhalóan.
Firu megérezte, hogy még mindig tűpárna alakja van. Ellazította magát, amitől valami lepottyant róla. Mindketten a fehérbe bugyolált csecsemő fölé hajoltak.
- Hát, ez rajtam maradt – motyogta Firu. – Most már nem vihetem vissza. Legalább egy hónapig itt kell maradnia. Erről nem szólunk senkinek, rendben?
Társa bólintott, ezzel megszúrta magát. Sikítva kirohant. Firu óvatosan a karjaiba vette a csecsemőt. A fülei barátságos mosolyra húzódtak. Kedvesen simogatni kezdte a gyerek fejét, mialatt annak furcsán parázsló szemeibe nézett. Valóban fantasztikusak az emberek! Neki soha nem jutott volna eszébe, hogy ilyen édes jelet rajzoljon a kicsi homlokára. A göndör fürtökhöz remekül illett a kacskaringós minta, ami földi számokra emlékeztette. Talán három hatosra.
Ezalatt a Földön az emberek végre visszaszámolhattak. Igaz ugyan, hogy már több, mint egy órája elmúlt éjfél, ám erről ők nem tudhattak. Vidáman ujjongva köszöntötték a kétezredik évet. Csak néhányuk vette csalódva tudomásul, hogy elmaradt valami fontos, megjósolt esemény.

This entry was posted on kedd, június 3rd, 2008 at 9:21 pm and is filed under Vélemény. You can follow any responses to this entry through the RSS 2.0 feed. You can leave a response, or trackback from your own site.