Én vagyok a hülye, vagy aki mondja?

Vagyis novella, ami végülis az akart lenni, de mivel izé meg bla bla… nem jött össze neki a hasonlítás. Ezt irtam a Karcolat pályázatra, de nem küldöm be.

Igen, a kezdő mondatot magamtól loptam, ugyanaz, ami a SFportál fórumán megjelent, kevésbé folytatásos telenovella első mondata , ami meghalt a néhányadik poszt után. (vagy legalábbis haldoklik)

Akinek van kedve, leheljen bele életet ITT

A HŐSÖK KÖZTÜNK JÁRNAK

- Indiana Jones megcsókolhatja a valagamat, sehol nincs hozzám képest - gondolta magában, miközben a góré téglái közé próbálta beilleszteni tornacipőbe bújtatott lábát. Hogy is hívják ezt a sportot? Falmászás vagy mi a tököm. Jó, itt nála tojás összeszedésének, mert ezek a rohadék tyúkok felköltöztek a góréba. A létra elrohadt, úgy kell felmászni a kiálló téglákba kapaszkodva. Igaz, a múltkor levágódott, mert előző este esett, és csúszott a fal. Jót koppant a feje a góré mellett álló téglarakás oldalán, de semmi baja nem lett. Igazi „boszanac”fej, nemhiába mondják, hogy azoknak medve volt a szülőanyjuk, bükkfa a jó édes apukájuk, valami igazság lehet benne.
Utána egy kicsit vakarózott, hogy most épp nem volt szerencséje, de csak fel kellett kelni, és újból felmászni.
Akcióhősök, kommandósok? Nyomába nem léphetnek. Könnyű a filmvásznon hősnek lenni, próbálnának az ő helyében. Néha úgy érezte magát, mint egy kötéltáncos, aki az egyensúlyozás mellett még rúdra illesztett tányérokat is forgat.
Ez az igazi művészet, a való élet. Kevés pénzből megélni a rögön, ami az életterének számít a faluszéli kis utcácskában Mosni, főzni, takarítani, bevásárolni, nevelni a gyereket. Ehhez nem elég cirkuszi mutatványosokat meghazudtoló képességekkel rendelkezni, nem árt természetfeletti erőket is birtokolni.
A romantikus kis parasztház, ahol lakott, a kisváros utolsó utcájában volt. Az utca végéről rálátni a szántóföldekre. Tele van kóbor kutyával a környék Sintér meg nincs.
Valamelyik nap majd leszedték a bicikliről, ahogy a boltból tartott hazafelé. Vacak korcsok, minden vásár után marad belőlük öt-hat darab. Itt hagyják őket a gazdáik. Biztos egy-két széttépett csirke szárad a lelkükön, ha már úgy döntöttek, megválnak tőlük. A vásártér közel, előbb utóbb a házak között kötnek ki. Szimatolnak a szemetesek körül, falkákba verődve kószálnak.
De értett a nyelvükön, ahogy hazaérkezett, lecsapta a kosarát a konyhai pultra, fénykard híján felmarkolta a szódásüveget, és kirohant vissza közéjük. A kutyák még mindig ott álltak falkába verődve, mint valami csintalan kamaszok. Épp győzelmüket ünnepelték, látszott a pofájukon, hogy elégedettek magukkal. Nagyon meglepődtek, mikor ismét meglátták. A csoport szélén álló kettő, egy barna fehér foltos és egy fekete menekülőre fogta a dolgot. Először a bátrabbak pofáját spriccelte le a szódásüveggel, majd a menekülők után eredt. Nem bírta őket utolérni, de egy széles vízsugarat utánuk küldött.
- He he, azt hittétek, törököt fogtatok, de már visz is benneteket. – gondolta magában, és a fegyverzetét lóbálva, győztes mosollyal az arcán csukta be a kaput.
Ez az eset óta minden kóbor eb félelemmel vegyes tisztelettel pislog rá tisztességes távolságból.

Sürget az idő, nemsokára jön a kislány az óvodából, az ebéd meg még sehol. Előtte még a boltba is el kell rohanni. Elfogyott az olaj. Pénzt természetesen nem hagyott itthon a férje, de tudta, hogy valahol a házban rejtegeti. Megpróbált a megérzésére hallgatni. Mindig jó volt az intuitiv képessége. De azt is tudta, hogy nem szabad pénzdolgokban visszaélni ezzel a tiszta forrásból való adománnyal, mert könnyen elveszítheti. Ezért csak vészhelyzetben használta „piszkos anyagiak” megszerzésére. És az sem volt mellékes, hogy utána meg kell majd magyarázni az urának, hogy miért nyúlt a pénzéhez.
Bement a hálószobába. Odatolta a férje szekrénye mellé a széket, majd felmászott rá. A legfelső polcon állt az aktatáskája. Kivette, az ágyra tette és kinyitotta. Tele volt mindenféle papírral. De érezte, hogy jó helyen keresgél. Óvatosan kiemelte a papírokat, ügyelve arra, nehogy összekeveredjenek. Körmével alányúlt és felemelte a táska bélését. Jól sejtette, ott volt alatta a pénz. Kivett belőle egy kisebb összeget, amiről úgy gondolta, hogy fedezni fogja a bevásárlást, majd visszapakolta a papírokat, és a táskát a helyére tette. Most már tényleg nagyon kellett sietnie. Kitolta a kerékpárját, és felpattant rá.
Élvezte a biciklis utazást, száguldást a nyúlós agyagos nyári úton. Útközben egy Kálmán Imre operett betétdalát dudorászta „De jó is lenne szerelemes lenni” címűt. Azt képzelte, hogy ő is lóháton nyargalászik, mint az operett főszereplője, és hosszú fekete haja lobog a szélben. Igaz, az övé szőke és rövid, mert azt könnyebb rendben tartani. Egy kisgyerekes anyukának nem sok ideje marad önmaga cicomázására.
Megérkezett az üzletbe, meglátta, hogy a nyolckilós mosóport akciós áron lehet kapni. Ha már ilyen szerencsésen alakult a pénzügyi helyzete, megvett egy zsák krumplit is, és az egyéb szükséges dolgokat: egy néhány kilós csomagolású cukrot, mert nemsokára itt a befőzési szezon, az olajat, amiért eredetileg indult és valami meglepit is az ő gyönyörűségének. A legnagyobb tábla csokit, amit az üzletben kapni lehetett. Boldog lesz majd a kislány, ha ebéd után odaadja neki.Lelki szemei előtt látta, ahogy ugrál és tapsikol örömében.
Szépen akkurátusan felpakolt mindent a biciklire: a krumplit hátra a csomagtartóra, a mosóport a bal oldali kormányra, a többi élelmiszert, pedig a kosarában a kormány jobb felére.
Sajnos így nem tudta hajtani a kerékpárt, ezért gyalogolni kellett hazáig, és az idő is sürgetett. Nemsokára 12 óra, és jön haza a kislány. Sietett, nem szerette, ha a gyereket az üres lakás fogadja.
A biciklit az öreg kútnak támasztotta. Már nem használták, vezetékes víz volt a házban. Hiába könyörgött a férjének, hogy betonozzák le a tetejét, hasztalan volt. Vagy a pénz, vagy az időhiányra hivatkozott. Lusta, nem törődöm ember volt. Maga sem értette, miért ment hozzá, nem volt egy közös szusszanásuk sem. Ahogy elmúlt köztük a szerelem, már nem is beszélgettek. Csak ültek egymás mellett a nappaliban, a tévét bámulva.
De a gyereket, a szőke ötéves kislányt mind a ketten imádták. Ez tartotta őket még össze.

Behordta a csomagokat, pehelykönnyű súlyként emelte fel a krumpliszsákot, bevitte a spájzba. Hihetetlen erő lakozott vékony testében. A múltkor is kicipelte a lakásból az örökégő kályhát, mert már ráunt a hasztalan könyörgésre. Két éve fogja feleslegesen a helyet a szobában, bevezették a központi fűtést, radiátorokkal melegítenek. Sikeresen lejutott vele az udvarra vezető két lépcsőfokon is. Senki nem hitte el neki, hogy maga csinálta.

Gyorsan megtisztította a krumplit, felvagdosta, és a sercegő olajba öntötte. Majd később megsüti a tükörtojást. Finom ebéd lesz, egyszerű, de tápláló.
Csukódott a kapu, megérkezett a kislány.
- Szia gyönyörűségem! – szaladt ki elébe. Megpuszilta a szöszke kis buksit
- Mi újság az oviban? – tette fel a szokásos kérdést – Mi volt uzsira?
- Vajas kenyér és kakaó. – hangzott a rövid válasz. Kevés beszédű gyerek volt, mint az egykék általában.
- Anya, kimehetek homokozni?
Most érkezett haza, alig lépett be az ajtón, de már menne ki. Nem akadékoskodott. Tudta, hogy a friss levegő jót tesz a gyereknek. Nem is kell átöltöztetni, ezért a kis kantáros kertésznadrágért nem kár, ha egy kicsit összekoszolódik a homokozóban.

- Menjél angyalkám, nemsokára kész lesz az ebéd, jön haza apuci és eszünk.
Visszament a konyhába, folytatni a főzést. Olajat forrósított a serpenyőben, beleütögette egyenként a tojásokat, figyelte, ahogy a sárga kis halmok nyúlós széle fehérre változik. Egy sütőlapáttal óvatosan kiszedegette, nem szerette mikor a széle megbarnul, keserűvé változik.
Főzés közben nem látott ki az udvarra, mert háttal állt az ablaknak. Csak a fülével figyelt kifelé. Valami fura kaparászást érzett a fejében, és mintha a kislánya sikoltását hallotta volna, valahonnan mélyről, egész mélyről. Hirtelen a tudatába hasított valami.
- A kút! A gyerek!
Hirtelen elsötétült előtte minden.

Mikor magához tért, ismét a konyhában álltak, csuromvizesen Minden ízében reszketett. Nem értette, mi történhetett. A gyerek kint volt az előbb az udvarban, ő bent a konyhában. Most bent állnak mind a ketten a konyhában, és csöpög belőlük a víz.

Kinézett az ablakon. A kút fedele le van véve. De legalább hét méter mély! Agya lázasan dolgozott. Térugrást követett volna el? Tudta, hogy mi az, és hogy működik. Imádta a sci fit, olvasta a „Tigris, tigris!”-t Alfred Bestertől. A könyvben úgy volt leírva, hogy az életveszély aktivizálja ezt a különleges képességet. Semmit nem értett. Más pedig úgysem hinne neki. De nem is érdekes, az a lényeg, hogy itt a gyerek, épen és sértetlenül. Gyorsan átöltöznek, és mind a ketten igyekeznek megszabadulni a kellemetlen emléktől. Azért a biztonság kedvéért megkérdezte tőle:
- Ugye nem mondjuk meg apának?
A kislány tagadóan rázta a fejét, könnyein át anyjára mosolygott. Hisz ő mindig is tudta, hogy az anyukák csodákra képesek, mikor a gyerekük életéről van szó.

This entry was posted on csütörtök, május 15th, 2008 at 10:50 pm and is filed under Vélemény. You can follow any responses to this entry through the RSS 2.0 feed. You can leave a response, or trackback from your own site.