Császárnői édesség, avagy miért ne főzzünk a netről
Eugénia császárnő
Megint a kutya és a macska a bűnös! Mert ha szépen megeszik a maradék tejberizst, nagyszőlővel, akkor nem keveredek ilyen konyhai horror kalandba. De nem akarták. Nekem pedig nem volt szívem kidobni a kukába.
A lányom is válogatós. Ő hónapok óta él pizzán és gyümölcsön. Szerinte ez merő rágalom, ő nem válogat, hajlandó megenni a kolbászost is, a halast is és a szalámist is. Csak pizza legyen.
Valamelyik este sikerült rábeszélnem, hogy főzzünk tejberizst.
Egy keveset akartam, de a rizsszemek másként gondolták. Lett belőle egy jó nagy fazékkal. Harmatos kamaszom nem sokat pusztított el belőle, a maradék bekerült a hűtőbe. Meg az gondolataim közé. Mit lehetne kezdeni vele?
Fel a netre, mostanában onnan főzök. Rá is akadtam egy jó kis receptre egy blogban, szép szöveges körülkerítéssel, amit külön élvezek.
„ l’ Imperatrice” rizskoch, amit állítólag III Napóleon feleségének, Eugénia császárnénak tálaltak először, és alapja a tejben főtt rizs. No, ha egy Maria Eugenia Ignacia Augustina Palafox de Guzmán Portocarrero y Kirkpatrick, Teba IX. grófnője, ismertebb nevén Eugénie de Montijonak jó volt, akkor reménykedhetek, hogy az én Kiss Angélám is megeszi.
Szép asszony volt ez az Eugénia császárnő, semmi homályos folt a hírnevén, mert mondjuk ha olyan receptet találok, hogy „EZMEGEZ Lukrécia Borgia módra, nem biztos, hogy megfőzöm.
A recepthez mellékelve bizalomgerjesztő kép, és a leírás.
Egy álom:
25 dkg kerekszemű rizs
1 l tej
1 dl víz
15 deka cukor
2 marék mazsola
No, ezzel megvolnánk, már ott pihen a hűtőben, két napja sorsára várva. Tojás az természetesen nincs itthon, irány a piac, jó drága, 8 dinár darabja, az árus megkérdezte, hogy adhat e 1oo dinárért 12-őt. Én természetesen már megint valami máson ábrándoztam, rábólintottam, hogy igen. Utólag számoltam utána, hogy átvágott 4 dinárral. Ebben nem a néhány garasos veszteség a bosszantó, mert régi vágású úriasszony vagyok, aki szokott „borravalót” is adni, hanem az, hogy hülyének néztek.
Megvannak a tojások, lehet folytatni a sütést.
Szépen, akkurátusan szétválogattam 4 tojást, a fehérjét egy edényben habbá vertem, a sárgáját bele a tejberizsbe. Majd óvatosan beleforgattam a fehérjét is. Kis vaniliás ízesités, kevéske reszelt citromhéj, kész az alkotás.
Sütőpapírral kibéleltem egy tepsit, beleraktam a masszát , irány az előre felforrósított sütő. Harminc perc a sütési ideje. Tizenöt perc múlva elkezdett gyanús füst gomolyogni a sütő ajtaján. Kinyitom, szénfekete a teteje. Beledöfök egy villát, a közepe is meg van sülve. Körbevágom, megpróbálom kiborítani a piros tálcámra. Sütőpapír ide vagy oda, úgy beleragadt a fele, hogy alig bírtam kivakarni a tepsiből. Mikor a maradék leragadt részt is sikerült előcsalogatni, formára igazítottam, hogy valami pofája is legyen. A receptben azt írja, hogy baracklekvárral kell tálalni. Most már értettem, hogy miért.
És a valóság:
Levágok egy darabot belőle, közben vígasztalgatom magam. Nem szép, de biztosan finom.
Izlelgetem, kóstolgatom. Leginkább a cukrozott lágy tojásra hasonlít az íze, nagyszőlővel és rizsával, enyhe citromos beütéssel, barack lekvárral leöntve. Adok belőle a lányomnak, neki sem tetszik. Kiviszek egy darabot a kutyának. Megeszi. Hurrá, meg van mentve a helyzet.
És még én néztem hülyének a nagynénémet, mikor palacsintát sütött a macskáinak
Vélemény
április 21st, 2008 at 3:25 pm
A rizskoch ilyen. A rizskoch az egyetlen étel, amit képtelen vagyok elfogyasztani.
április 21st, 2008 at 3:38 pm
Ez a “Kész van, lehet kidobni” kategória.
De egész jó a PR managere.