Én vagyok a hülye, vagy aki mondja?

Vélemény

Bekövetkezett. Engem is utolért az átok. Hiába bámulom a monitort, semmi. Próbálkoztam már papírlappal is. Előbányásztam a lányom tolltartójából az örökírót. Valami megmagyarázhatatlan okból kifolyólag mindig ott köt ki az összes. Biztos az örökíró is társas lény, nem szeret egyedül heverészni a lakásban. Inkább megy a többi közé a jó kis csöndbe és sötétségbe.

Elővettem az örökírót, kikészítettem a tiszta papírlapot. Bambán bámultam rá. Ő fenyegetően vissza rám.. Egy kurva kibaszott gondolat nem jutott eszembe.

Mint a Micimackónak.

- Nem gondolok semmit.

- Vagy mégis?

Ha a mézet szeretném, legalább mézes csuprok járnának a fejemben, így még azok sem.

 

Ne is olvassátok el. Nem érdemes, kínlódás az egész. Akkor voltam utoljára ilyen szánalmas állapotban, mikor fájt a derekam. Alig bírtam megközelíteni a legkisebb helyiséget a lakásban, és ez alatt nem a spájzot kell érteni. Oda be sem tettem a lábam. Mindenki evett, amit talált. Remélem, nem kaptak krónikus székrekedést a főtt étel hiányától. Nem nyilatkoznak. Diszkrétek és szégyenlősek.

De ODA muszáj volt elmennem. Káromkodva, nyögve, csúszva- mászva. A könnyeim potyogtak a fájdalomtól és a tehetetlenségtől. Később jött egy jótét lélek, levitt a gyógyszertárba. Megvettem az orvosságot, és kisütött a lelkemben a nap. Egészen addig, míg a fájdalom csillapító hatása el nem múlt. Ezen sem estem kétségbe, volt a dobozban 2o darab. Maradt is, mert a derékfájás, az elmúlt. Ez most nem akar.

 

Gondolati tehetetlenségre vagyok kárhoztatva. Másnál, mikor hasonlóról olvastam, röhögtem a markomba. Legszívesebben belekiabáltam volna a képébe:

- Akkor hallgass, bazmeg, ne rabold az időmet, én a valamiről szeretnék olvasni! Ha fájna minden leütés a billentyűzeten, nem vetemednél ilyen ocsmányságra.

 

Mert nekem volt témám. Egymás után rajzottak a fejemben a jobbnál jobb ötletek, csak válogattam köztük, mint Petőfi versében az elkényeztetett kotlóstyúk a tiszta búzában. Ez tetszik, amaz nem. Ezt megírom, amazt nem. Majd később. Esetleg. Ha nagyon kikívánkozik belőlem.

 

Most meg semmi. Leírtam már majdnem 2ooo karaktert a semmiről. De legalább sikerült megértenem, hogy az ember miért vetemedik ilyesmire. Mindig az a legjobb lecke, amit a saját bőrén tanul meg.

 

Elmondom nektek is. Az ilyen szánalmas alakokat nem megszólni ám, mert hátha az a táptalaja az átoknak… ami ellen még a szerencsét hozó nyúlláb sem véd meg… hanem elrebegni egy imát az istenekhez, hogy minél előbb gyógyuljon meg, költözzenek a fejébe kis gondolati csirácskák, amikből novella lesz vagy esszé. Vagy valami. A semmi helyett. De lehet fohászkodni az írók védőszentjéhez, ha egyáltalán van nekik. Miért ne lenne, ha a prostiknak van, akkor az íróknak is jár. A prostituált csak azt a valamijét adja oda vadidegen embereknek, az író pedig a lelke egy darabkáját. Ami vagy tetszik az olvasónak, vagy nem. És az sem biztos, hogy fizetséget kap érte. A jutalom az elismerés. Ami úgyszintén vagy jön még életében, vagy nem. Lehet, hogy csak a halála után. Ül egy bárányfelhőn, lógázza a lábát, és nézi, ahogy épp rajonganak érte. Biztos, felemelő érzés, de ha lehetne, akkor nekem egy kis pénzt Uram, itt lent. Inkább lemondok a halhatatlanságról.

 

A pénzen  könyveket vehetnék, és bennük esetleg arra is találnék gyógyírt, mit lehet kezdeni ezzel a gondolati süketséggel.

Jobb híján írok. A semmiről. Már 3.6oo karaktert. Halvány reménysugárral a szívemben, hátha beindul. Mint mikor az ember megpróbál életet lehelni a motorkerékpárjába. Rugdossa kitartóan a lábával a beindító kart. Hátha…

- Hrööö!!

És semmi.

Még egy rúgás

- Hrööö!

És semmi. Felötlik neki, inkább biciklivel kellett volna jönni. Arról legfeljebb leesik, majd felkel, megnézi hányan röhögnek rajta, gyorsan felpattan rá, és elkarikázik.

 

Már arra vetemedtem, legyűrve mindenféle szégyenérzetemet, megkérdeztem a barátnőmet, aki úgyszintén írogat, mi a teendő. Jött is a jótanács, szakajtóval.

- Halk zene, egy pohár finom bor…

Könyörgöm, kérem, én reggel, a hajnali órákban szoktam írni, mikor még mindenki alszik, csönd van a lakásban, beeresztem a Vöröst, reggelit adok neki, ő lefekszik aludni, én pedig kopácsolok a billentyűzeten.

Egy pohár bor? Reggel öt órakor? Jól néznék ki, mikor 11 felé letántorognék az üzletbe megvenni a liter tejet és a kenyeret. Kérem… nekem gyerekem van! Ha kitudódik, hogy az anyja a délelőtti órákban italszagot áraszt, elveszi a Gyámügyi hivatal!

 

Halk zene… Ez sem járható út. Mikor írok, akkor én még a szférák zenéjét is képtelen lennék elviselni. Nem azért, mert olyan nagy író vagyok, hanem azért, mert olyan kicsi.

Tisztára kiver észből a zene. Már így is a frász tör ki, mikor nem sikerül végezni az írással délelőtt. Délután jön a lányom, bekapcsolja a mosógépzenéjét, és huss! Minden gondolat kifut a fejemből. Kiürül, elmegy, meghal. Mint ahogy most is. Kérem, ha valakinek van még használható ötlete szívesen meghallgatom. Esetleg ezt is úgy kell kikínlódni magából az embernek, mint a járás, a biciklizés tudományát? Lehet.

Eszembe jutott egy történet

A fiatal tanítvány nyaggatja öreg mesterét, árulja el az élet értelmét. A mester csak hallgat. A tanítvány ül a tövében és lesi a választ. Egy idő után a mester feláll. A tanítvány utánaered, és tovább nyaggassa. Az öreg ráun, és ezt mondja neki

- Idefigyelj! Én most vécére megyek. De ezt is magamnak kell megtennem, nem csinálja meg helyettem senki.

 

Talán én is meglelem a kiutat ebből az alkotói válságból. De lehet, már meg is van

 

 

 

Vélemény

This entry was posted on csütörtök, április 17th, 2008 at 12:22 pm and is filed under Vélemény. You can follow any responses to this entry through the RSS 2.0 feed. You can leave a response, or trackback from your own site.