Én vagyok a hülye, vagy aki mondja?

Kellemes Húsvéti ünnepeket mindenkinek!

Amennyiben csapja le egy autó a húsvéti nyulat lásd itt

(csak a kép az érdekes, vagy morbid, attól függ, milyen indittatásúak vagyunk, vagy pedig a hangulatunk minősőgétől)

Jelentem, élek és virulok, hellyel közzel. Irok, mint a veszedelem, minden nap korán kelve, és teljes erőmből szimatova a neten különböző pályázatok után. Mint valami kezdő drogos, vagy munkalkoholista, vagy több jelző nem jut eszembe, de nagyon. Töredelmesen bevallom, egyébként is szokásom világgá kiabálni a különböző bánataimat és örömeimet, hogy eddig nem tudtam megadott témáról irni. Csak a pillanatnyi hangulataimnak megfelelően. Ami épp megihletett. De mikor aszonták, hogy no, erről, akkor én lebénultam, mint azok a bogarak, akik mikor hozzájuk érnek, halottnak tettetik magukat, hanyattvágódnak, lábaik az égnek, oszt úgy néz ki, nekik annyi. Ilyen hasonló módon regáltam én is, mikor megláttam a témát. Tovább egy kib,szott k.rva gondolat nem jutott eszembe. Mint mikor elmegy az ember az orvoshoz, leül elébe, és az meg megkérdezi tőle, hogy

- Tessék, mondja el, mi a baja.

No, mikor ez elhangzik, akkor nekem azon kivül, hogy semmi bajom nincs, több épkézláb gondolat nem tud megszületni a fejemben. Mindig úgy kell életrerugdosni magam, hogy el tudjam mondani. Mert ha semmi, akkor meg mit keresek ott, és satöbbi. Értitek, ugye?

Ezért inkább úgy döntöttem, hogy soha többé semmi bajom nem lesz, és nem járok orvoshoz. Helyette, terápia gyanánt irok, és ha nagyon beteg vagyok, akkor addig alszok, mig el nem múlik. Eddig bevált a taktika.
Ilyen lebénulós módon reagáltam egy darabig a témabeli megkötésekre is a pályázatoknál. Vagy a határidő lejárta után két nappal jutott eszembe valami szenzációs jó ötlet, leültem, és három óra alatt megirtam… de akkor már hova tűnt a tavalyi hó a frizsiderből… elment a vonat, meg még az utolsó busz is.

De örömmel jelentem, ez múlni látszik belőlem, tudok irni a megadott témákról, vagy legalábbis valami hasonszőrűről már egész jól. Elvégre a szögletes anyagot is üggyel bajjal bele lehet tuszákolni a kerek lyukba.

Van Onsainak egy nagyszerű irása, az a cime neki, hogy “Intim titkok a SF novellákról”, amiben azt taglalja, hogy sci fit, jó sci fit még a lábgombáról is lehet irni. Nosza, neki is veselkedtem, megirom a lábgombás történetet, megvolt a fejemben a történet, két szereplős, beteg és doktornő, tanulság, hogy még a lábgombának is lehet örülni, mert az azt jelenti, hogy az embernek van lába (lelőttem a poént, hehe, de úgyse rakom ide fel), hát nem feltolakodott a lelkemben ennek a mi háborúnknak az emléke (úgy lett a mienk, hogy mi viseljük a következményeit). Persze kellőképpen scifisitve irtam meg, nem akartam senkit untatni az igazsággal. Pedig az is elég sci fibe illő volt. Majd elmesélek belőle egy részletet, mármint úgy, ahogy én emlékszem rá, hála szelektiv emlékezetemnek. (meg is bolondultam volna már, ha minden rosszat pontosan megjegyeznék, ami életem során ért)

This entry was posted on csütörtök, március 20th, 2008 at 2:36 pm and is filed under Vélemény. You can follow any responses to this entry through the RSS 2.0 feed. You can leave a response, or trackback from your own site.