Én vagyok a hülye, vagy aki mondja?

„Őseimnek véres kardja
Fogason függ, rozsda marja.
Rozsda marja, nem ragyog,
Én magyar nemes vagyok.”

Biztos én is. Mindenesetre kard van hozzá, vagy legalábbis volt, emlékszem, gyerekkoromban hozta nagy ünnepélyesen az apám nagybátyja, egy kiállhatatlan gyerek nélküli vénember, Alma névre hallgató feleséggel, akit „Almamagocskámnak” becézgetett, de ezzel aztán vége is szakadt a kényeztetésnek. Dolgozott szegény látástól vakulásig, kiszolgálta, mint egy rabszolga ezt a fösvény kéjurat. Ő tudja, miért csinálta, ebbe nem szólunk bele, mi nők néha nagyon cifra dolgokat teszünk gyávaságból, szerelemből és más efféle hülyeségekből.
A kard szép, fényes jószág, acélból készült, ezt akkor még nem tudtam, a kardokhoz nem értettem, csak a puskákhoz, lévén apám a vadászat költséges úri foglalkozását űzte, vagy a foglalkozás űzte őt? Ennyi év távlatából már nem tudom megállapítani, mindenesetre a gyűjteményébe egy kétcsövű és egy egycsövű puska, valamit pisztoly és légpuska szerepelt. Előbb tanultam meg fegyverből lőni, mint írni. De nem ezzel akarok dicsekedni, csak mesélem, hogy micsoda munka volt nekem mire leküzdöttem magam erre a szintre, ahol jelenleg vagyok. Egyébként is a kardról akartam mesélni. De akkor még csak azt lestem, mit hoz nekem a gazdag ember hírében álló nagybácsi. Hozott ajándékot, ennyit sikerült beleverni szegény, régen porladó szüleinek, hogy olyan házhoz, ahol gyerek van, nem illik üres kézzel beállítani. Egy labdát kaptam. Először is beharangozta az ajándékot.
- Neked, pedig kislány (biztos nem jutott eszébe a nevem, ki a franc képes észben tartani ezeket a kis porbafingó apróságokat, ha legalább parasztok lettünk volna, akkor a disznóvágások, névnapok alkalmával rendezett összejöveteleken kénytelen lett volna megjegyezni, hogy hívnak) egy labdát hoztam.
Örültem előre a labdának, mert elsősorban a régi labdámon eléggé megkopott a festett pillangó, jó lett volna egy újjal játszani, másodsorban, pedig az öregúr látogatását hetes takarítás előzte meg, amibe engem is befogtak, portörölgetésre.
Nézegettem, méregettem a testes, jól megtermett öregurat. Sehol nem láttam rajta olyan kidudorodást, ami labdára engedett volna utalni. De ha mondta, biztos ott van. Lehet a kalapjában. Láttam már a cirkuszban varázslót, egy egész nyulat tudott onnan előhúzni, egy labda sem jelenthet nagyobb akadályt.
Mikor az öreg kellőképpen felcsigázta az érdeklődést, előhúzta a zsebéből a labdát. Vagyis A LABDÁT, mert a képzeletemben, ahogy múlott a hatásszünetre szánt idő, úgy nőtt a labda mérete, már alig fért be a szobába. Egészen addig, míg bele nem nyúlt a zsebébe, és elő nem vette a fürjtojásnyi méretű öntött színes gumiból készült valamit. A szerencsétlen egy átlátszó celofán zacskóba bújt két Pez cukorka mögé, ami úgyszintén olyan ócska vacak volt, mint maga a labda. Kemény, elrághatatlan és műanyag ízű. Rettenetesen csalódott voltam, hogy csak ennyire lettem „felbecsülve” az ajándékozás terén, akkor még nem tudtam, hogy szegény öreg nem tudott kilépni fösvénysége börtönéből. Képtelen volt megtagadni önmagát. Vagyonából kiforgatta a nagyapámat, majd később a nagybátyám az én apámat, szép családi tradíció, kár lett volna megszakítani. Mikor a jövetele célja úgysem az volt, hogy az unokát kápráztassa el ajándékokkal, hanem a kardot hozta. Mivel neki nincs gyereke, ne jusson idegenek kezére a családi ereklye. Ő már úgyis öreg, nem sok lehet neki még hátra. Élt legalább harminc évet, elfogyasztott számtalan eltartót, mint magatehetetlen szegény öreg, és legalább három feleséget az Almamagocska után, remélem, a többi okosabb volt nála. Mindenesetre az utolsó igen, megörökölt mindent, és boldogan élt, míg meg nem halt, én ugyan ez a jelentős ajándékozási esemény után a tájára nem néztem többet. Akkor még udvarias gyerekként szépen kimentem játszani a labdával, lássa, mennyire örülök neki, ha már költött rám. Az első néhány felugrás után a labda felrepült a csatornába, és ott is maradt. A kard, az „Őseim véres kardja” pedig bekerült a szekrénybe a többi fegyver közé. Néha még ránéztem, de semmi szívet melengetőt nem éreztem, csak a labda miatti csalódás jutott eszembe. Egy darabig még ott volt, majd szem elől tévesztettem, apám valószínűleg eladta, elcserélte, és nem a rozsda ette meg hanem a fene. Eltűnt az idő kútjának mélyén, eltűnésének a története pedig a sírba szállt az apámmal együtt. Neki sem jelenthetett sokat nemességünk (ha ugyan volt) jelképe. Így ahogy visszagondolok, biztos sokkal jobban örült volna egy liter barackpálinkának, mivel az öreg szép gyümölcsöst gondozott, tele alma és barackfával, és a lityi pálinka benyakalása után az apám legalább egy rövid időre megfeledkezhetett volna erről a tetves világról, amibe kérdezés nélkül beleszületett, mint legidősebb fiú, a családi név reményteljes továbbvivője.
Szép magyaros nevünk van, egy büszke fa a névadó, a közepén talán dupla mássalhangóval, talán nem, a végén epszilonnal, vagy nem, én mindenesetre már ilyen nemesítetlen változatban örököltem az apámtól és szerettem. Még akkor kislánykoromban elhatároztam (milyen fura gondolatok egy gyerektől, már kislánynak is furcsákat gondoltam), hogy ha egyszer meghalok, akkor a fejfámra is ezt a nevet véssék. Nem szokványos, szép hangzású magyar név, nem egy Kiss vagy Nagy, akikből tucatjával szaladgálnak a világban, és amit egy rövid firkantással oda lehet vetni, mint egy vakkantást, hanem tisztességesen nekigyürkőzve, már húzzák ki az ember kezéből az alulírandó papírt, mikor még csak a neve felénél tart. Mindig büszkeséggel töltött el, mikor leírtam, láttam leírva, vagy csak simán eszembe jutott. Adott egy bizonyos tartást. Egy Tölgyesi nem teheti meg azt, amit egy Kiss vagy Nagy megengedhet magának. És természetesen vice versa, egy Tölgyesivel sem tehetik meg azt mások, amit egy Kissel vagy Naggyal megtesznek. Boldogan éldegéltem abba a tudatban, hogy én egy Tölgyesi, esetleg Tölgyessi, netántán Tölgyessy vagyok. Egészen addig míg meg nem ismerkedtem a gyerekem apjának édesapjával, vagyis míg be nem mutattak neki. Mikor meghallotta a nevem, szájáról eltűnt a mosoly, megmerevedett, a szobában megfagyott a légkör. Ilyet előtte még nem éltem, vagy elfelejtették a nevem, miután bemutatkoztam, vagy megjegyezték, de senki sem fogott ennyire padlót tőle, mint az én későbbi apósom. A magyarázatot később kaptam meg erre a fura viselkedésre. Neki kertszomszédja volt az én kardot adományozó nagybácsikám. Valamin összevesztek, már egyik sem emlékezett rá valójában, hogy micsodán, de a gyűrölet maradt. Ezt még sikerült megfejelni a nagyapámnak, aki a második világháború alatt fogvatartó volt egy szabadkai börtönben, az apósom pedig elitélt. Nem verte, de a pozíció… A férfi egónak nagyon ártalmas „én fent vagyok, te lent vagy” kategória megtette a kellő hatást. Gyűrölt, utált tiszta szívéből ez a 16o centit alig meghaladó, ágyastól 6o kilós ember. Mikor rám nézett, csak az jutott eszébe, hogy én is annak a családnak a sarja vagyok. Nem ért semmi semmit. A finom ebédek, a csöndes viselkedésem, a szorgalmam, semmi nem tudta feledtetni vele a származásom. Haragja egészen a sírig kitartott. Elüldözött bennünket maga mellől, nem tudta magát éveken keresztül túltenni rajta, hogy a fia egy Tölgyesit vett feleségül. Kislányunkat se látta, tudott róla, hogy megszületett, de nem volt rá kíváncsi.
Engem azóta sem gyűrölt senki ilyen embertelen, és számomra megmagyarázhatatlan gyűrölettel.
Én pedig igyekszek nem rászolgálni, hogy bárkivel is meggyűröltessem magam. Élem a nagyságos asszonyok unalmas életét. Reggel az ágyban, felpócikolt fejjel megkávézok a két nagypárna társaságában. Az éjszaka egyik mintha szuszogott volna. Nem vagyok biztos benne, de arra ébredtem, hogy ütemesen emelkedik le fel. De az is lehet, hogy a macska mászott be az ágy alatti rugók közé. Majd egy kicsit póriassabb foglalatoskodás következik: meg kell nézni, hogy nem e sz.rt bele a Vörös a virágcserépbe. Hihetetlenül nagyot tud sz.rni egy jóltartott macska.
Majd egy félórás lovaglás következik a biciklimen a közeli boltba, és utána írok egy néhány órát. Később, mivel felmondott a szakácsnő, sőt még a szobalány is, takarítok és főzök. Délután társadalmi életet élek a szkájpon Endrével, aki úgyszintén nemes. Főleg ott belül a mellkasában, ahol a szíve fészkel.
Este pedig művelődés az ágyban, az emlegetett kis és nagypárna társaságában egy jó könyvvel a kezemben.
Nos, tehát, ilyen egy nemes ember élete a XXI században. Mint bármelyik Kissé vagy Nagyé.

This entry was posted on péntek, március 14th, 2008 at 3:20 pm and is filed under Vélemény. You can follow any responses to this entry through the RSS 2.0 feed. You can leave a response, or trackback from your own site.