Én vagyok a hülye, vagy aki mondja?

Nőnap van, és én nő vagyok. Már el is feledkeztem róla. Főleg emberként szerepelek, és jól érzem magam ebben a szerepben. (vagy micsodában)
Magam alszom az ágyban. Két nagypárna közt szendvicsben, micsoda perverzió. Hason. Horkolok. Senkit sem zavarok vele. Mikor felbomlik egy párkapcsolat, akkor az első számú panasz az, hogy nincs kihez hozzábújni. Nekem ilyen gondjaim nincsenek, ott a két nagypárna. Melegít, nem horkol. Csak én, az meg nem zavarja. Eszményi hálótárs.
Napközben nem udvarol senki. Nem flörtölök senkivel.
Az Izé gratulált a nemzetközi nőnap alkalmából, én boldog nemzetközi Zoltánnapot kívántam neki. (hideg volt az arca, mikor megpusziltam)
Nem vett egyikünk sem a másiknak semmit, és ez így igazságos, mert felbillent volna az egyenjogúság nemes eszménye, lévén, hogy neki van pénze, nekem meg nincs.
Jött az anyám. Kölcsönösen felköszöntöttük egymást. Nem vett ő sem nekem semmit, én is ugyanezzel viszonoztam a kedvességét. (vizes volt a kabátja, és ételszagú a szája – mindig eszik, ezért beteg az epéje – hányadik főbűn is ez? A torkosság? Amivel, mikor magára maradt, felváltotta az uralkodni vágyását? )
Puszi – puszi a lányomtól, meleg az arca, jólesett hozzábújni és szívből gratulálni neki, hogy ilyen nagyszerű lány és nő. Ő is szívből gratulált nekem, hogy nő vagyok és az anyja.
Ővégette nem bánom, hogy nő vagyok, vagyis megbocsátottam az Istennek, ezt a rajtam esett sérelmet.
Mindig is utáltam, hogy nő vagyok. Egészen addig nem sikerült megtapasztalnom, hogy nőnek lenni jó, míg meg nem született a lányom. Illetve ott is csak egy kicsit később. Nem úgy, jött a hormonháztartásom következtében az anyai ösztön, ahogy kellett, ezzel semmi gond nem volt. Nem is keseredtem el azon, mikor kislányt szültem. Tudtam, hogy az lesz. Mondta az orvos az ultrahangon. Előtte szentül meg voltam győződve, hogy fiú. Így is emlegettem. A Dani. Mert ez lett volna a neve, ha fiúnak születik.
Kislány lett, Angéla. Annyiszor fakadtam sírva az örömtől, ahányszor ránéztem. Lehet, hogy ez is a hormonjaim miatt következett be? Bonyolult világ, nem tudom.
Sétáltunk az utcán, benne a lányom a babakocsiban, és én egy macskát láttam a túloldalon a kiscicájával. Ekkor jutott eszembe először az, hogy anya és leánya. Előtte csak úgy, hogy a nagymacska és a kiscicája. Vagy nagy és kiskutya. Vagy akármi nagy, mellette meg ott a kicsikéje.
Ekkor döbbentem rá, hogy nekem meg kell tanulni jó anyának lenni, olyannak, mint amilyen az én anyám nem tudott lenni. Úgy lopkodtam össze az anyává válás tudományát mindenkitől, akiről úgy ítéltem, jólcsinálja, jobban, mint az én anyám. Mentségül szolgáljon a számára, hogy neki nem volt kitől tanulni, mostohája volt. A saját édes anyukája meghalt a háborúban. Nem lelőtték, szült, és vérmérgezést kapott. Belehalt. Ottmaradt az újszülött, és az akkor kétéves anyám. Kényszermegoldásként a nagyapám elvett egy vénlánynak számító gőgös parasztlányt, kinek 29 éves korára annyira lecsökkent az egója, hogy rájött, ha tovább válogat, élheti az életét magányosan. Az akkor szégyennek számított. Maradt alternatívának a kétgyerekes, özvegy jóképű és jómódú parasztember. Szimbiózis.
Az anyám, mikor 15 éves lett, elment dolgozni. Fél szabadság. Igyekezett menekülni ebből a rideg hideg valóságból. Enni kaptak. A mostoha etette, a disznókat, tyúkokat, teheneket, gyerekeket. Tisztán is jártak. Pucolta a disznóólat, kihordta a trágyát az istállóból, és mosott a gyerekekre. Istálló, ólak, tyúkól rendben, lakás kitakarítva, udvar felsöpörve. Egy valami hiányzott. Mi is? Hogy is hívják? Igen, az a sokszor elcsépelten hangzó valami, a szeretet.
Később megismerkedett az apámmal. Nemsokára feleségül vette. Teljes szabadság. Továbbra is dolgozott, úgy dolgozott, mint egy megszállott. Könyvelő volt, imádta a munkáját. Mit lehet szeretni rajta, máig sem értem. Megfogantam, megszülettem. Ismét rabság, de csak hat hétig. Eddig tartott akkor a szülési szabadság. Bevonult az életembe a dadus, Manci mama. Tőle kaptam a szeretet, az odafigyelést, a lelkemmel törődést. Ha ő nincs, akkor én is olyan anyává váltam volna automatikusan, mint amilyen az anyám volt.
Az apám? Nőzött, ivott. Jó ember lett volna, ha… Apám-anyám együttléte, élete? Szimbiózis.
Én azt hiszem, jó ember vagyok, vagy legalábbis nem vagyok rossz. Nem iszok, nem csavargok. És nincs ott a ha…
Szeretem és törődök a lányommal. Még az Izé létét is hajlandó vagyok elviselni a házban. Szimbiózis. Mert ő a gyerekem apja. És neki, mármint a lányomnak így jó. Ő szeret mind a kettőnket. Remélem, megtanítottam anyának lenni, és neki is lesznek gyerekei. És hogy nem folytatódik a SZIMBIÓZIS nevezetű átok.

This entry was posted on szombat, március 8th, 2008 at 5:04 pm and is filed under Vélemény. You can follow any responses to this entry through the RSS 2.0 feed. You can leave a response, or trackback from your own site.