Álom
Az éjszaka rosszat álmodtam. Béna voltam, és egy rohangászó, fékezhetetlen rokkant kocsiban ültem, száguldoztam fel alá kisvárosom fő utcáján az autók között, félve, hogy az árokban kötök ki. A szél időnként felfújta vékony hálóruhámat, és én hiába emeltem a kezem, hogy szemérmemet eltakarjam, a kéz nem mozdult, nem engedelmeskedett az agy által kiadott parancsnak. Az utcán járókelők mentek a járdán, közönyösen, kalapban, ünnepélyes, régimódi téli kabátban, szivarozva, hosszú füstöket eregetve magukból. Rokonok és ismeretlenek, de mind egyforma arccal, merőn maguk elé meredve. Majd a következő álom képben látom önmagam, amint a földön fekszem, jó érzés, testem egész könnyű, boldog vagyok, talán mozdulni is tudnék, ha akarnék. Odalép hozzám egy ember, fiatal, fölém hajol.
- Asszonyom, jól van? – kérdi aggodalmas képpel.
- Igen, tökéletesen. Köszönöm. – válaszolom neki udvariasan, hogyan válaszolnék másképp egy vadidegennek.
- Tudja hogy a sárban fekszik? – folytatja tovább a beszélgetést – Orvos vagyok. Hívok mentőt.
Kiérkezik a mentő, valamilyen megmagyarázhatatlan okból kifolyólag teherautó, ponyvája egyik felől felhajtva, bent katonai pokrócok, fura, hosszú poharak. Egy nő is van a teherautón, belecsavarja a hosszú poharakat a pokrócba, ez lesz az ideiglenes hordágy amin majd engem a földről felemelnek a mentőautóba, ami teherautó. Mondom nekik, ne majd én. Mert ha valaki besegít, az többnyire balul sül el. Mert a pokolba vezető út is…
Hazavisznek a lakásomba, de valahogy álmomban nem a mostani szobám jelenik meg, amit szeretek, és amiben élek nap mint nap, társaim a négy falak, vagy falakok, ők a Falakok, így hívják őket, én hívom így, és kinek mi köze hozzá, ha egy labda lehet Wilson, akkor a falakat miért nem lehet Falakoknak hívni?
A szobám (ami a nem ismerős én-szobám) tele ismeretlen nőkkel, mint disznóvágáskor, mikor az ember segítség reményében kénytelen mindenkit beengedni az intim szférájába, ami nekem a konyhám is. Sündörögnek, tesznek vesznek, hogy útálom, mikor a nők nekiállnak fontoskodni, egyik jobban akar bizonyítani mint a másik. Visszaáll tőlük a nem létező szőr a hátamon. Majd belép az ajtón az egyik ismerősöm, aki halott. Tudom, álmomban is, hogy halott, de ha megfognám az arcát, érezném a kihűlt test viaszos tapintását. Nagy orra kiemelkedik arcából, bőre sárga, homlokán viasz- verejtékcseppek. Tőle elfogadom a segítséget. Jöhet.
Itt végeszakadt az álom, továbbra is bénán fekszem az ágyban. Fel kéne kelni, kimenni a konyhába kávét főzni. Azt hiszem az egyik kávéfőző piszkos is, késő este hozta be az Izé, mikor már nem volt kedvem elmosni. Lassan mozgok, mint aki tényleg lebénult. Nem baj, majd a kávé… mint valami éltető csodaszer életet lehel belém. Nem szeretem önnön tétova mozdulataimat. Ilyenkor nehezen jön a „majd én”, pedig a kávét meg kell főzni, macska is itt téblábol már a konyhaablak párkányán. Különösen mérges tekinteteket lövellve rám az ablak vitrázsfüggönyén keresztül. Éhes és férfi, nem jó kombináció. Még vörös is a tetejében, halmozott körülmények a mogorva viselkedésre. Pedig őt nem csúfolták az iskolában, hogy „Vörös ember, nem jó ember”, sem pedig „Gyufafejű”-nek, mégis általában mogorva, egyáltalán nem kedves-cicusos viselkedésű. Szinte kiköveteli a jobb falatokat reggelizésnél, vagy akármizésnél, mert napjában többször eszik. Beengedem, próbálkozok a tegnapi mákos nudlival, nem tetszik neki. Megadóan nyitom a szalámis doboz fedelét. Befalja, majd húzat a foteljébe, ami az én fotelom volt, de már nem ültem benne ezer éve. Fő a kávé, illata szétterül a lakásban, én mechanikusan teszek veszek, még mindig darabos, robot- mozdulatokkal. Kis tejet öntök bele, ez jó, lehűti. Rögtön lehet fogyasztani. Közbe az álmomon gondolkozok. Van egy másik visszatérő álmom is, hogy potyognak ki a fogaim, véres kis csutakok, zsebkendővel csavarom ki, amelyik nagyon lötyög, és akadályoz a beszédben. Félelemmel tölt el. Egészen addig, míg egyik álom alkalmával rá nem jövök, hogy ezek tejfogak. Isten áldjon meg Freud, álomfejtők atyja, csak annyi dolgom van, hogy még szilárdabban álljak a lábamon, még több tetterő szükségeltetik, és akkor sikerül kicsavarni – csupálni az összes életbeli bénaságomat okozó „tejfogamat”.
Hirtelen belém hasít a felismerés
- Bassza meg, a kurva rohadt életbe, az anyja hétszentségét annak a retves világnak!
Több káromkodást nem tudok, pedig úgy érzem, hogy folyamként, vízeséséként kéne kiengedni magamból a szitkokat, trágárságokat, minél mocskosabbakat, mikor ráébredek ennek az álmomnak a megfejtésére is. Nem a világra haragszom, csak magamra. A tehetetlen önmagamra, aki hagyta, hogy irányitsák, megengedte másoknak, az anyámnak, az Izének befolyásolni az életemet,a végén sok szart keverni benne, aminek a levét mind nekem kellett meginni, elszenvedni a következményeket. Mikor a saját erőszakos kanál-mércéjükkel tömködték belém, hogy én mit akarok. Én pedig gyönge voltam, nem álltam a sarkamra, hogy azt tegyem, amit jónak látok. Tanuljunk meg nemet mondani. Tanuljak meg nemet mondani, mindenre, ami nekem nem jó, amit előre látok, hogy a jövőben kárt, fájdalmat, kellemetlenséget okoz. Akkor majd nem fogom álmodni, hogy bénaként robog velem az életen keresztül a rokkantkocsi , és nem ébredek a sárban heverve, valami megmagyarázhatatlan oknál fogva mégis boldogan.
Vélemény