Én vagyok a hülye, vagy aki mondja?

Phú. Ennyi annyi amannyi éves koromban, mondjuk hét, megtanultam olvasni. Már betöltöttem a hetet, de még nem voltam nyolc. Ilyen volt a tanterv, slussz passz, apelláta nincs. “Karácsonyig gyerekek megtanultok olvasni” mondta a tanító néni harmatos kicsi lányomnak, mikor beírattam az elsőbe, hosszú, kétéves, átbetegeskedett óvoda után, vegyes csoport - hát persze, hogy koedukált, nem csak kizárólag lányok másik csoportba kizárólag fiúk jártak. Nem, nem. Szerbek és magyarok, azóta sem tud szerbül. Brávó, már megérte, 12 évnyi oktatás után úgy bámulni a szerb enberre, mint a borjú az új kapura. Hiba, persze hogy az. Le lettek rombolva a hidak. Nem csak az amcsik bombázták le, hogy halott vasdarabokként meredezzenek ki a vízből büszkeségeink TITO JUGOSLAVIJA BRATSTVO JEDINSTVO hanem a fejekben is. Ez kevésbé látszólagos, annál fájdalmasabb következményekkel jár, mert nem értik az emberek, mit mond a másik. Bábeli zűrzavar, az ÚR összezavarta a nyelveket, és még egy kis nacionalizmust is elhintett a lelkekbe. Kicsit, nem sokat, mert még mindig élünk, és itt.
Egyik lábam felemelve, és balra el, mint Nyegleó a rajzfilmben a mondanivalótól. Nem tehetek róla, ebben élek, és még mindig fáj. Valaki, valakik ellopták a legszebb éveimet. Kellett vagy nyolcszor 365 (vagy 366?) mire magamhoz tudtam térni. De most már itt vagyok, megtörtént a pacsirtahangú ébredés és megmondom. Nem olyan egyszerű módon, mint mikor a kipihent ember ébred az ébresztőóra hangjára. Kinyissa a szemét, oszt annyi, frissen, fitten kiugrik az ágyból, kiviharzik a konyhába kávét főzni, vagy borotválkozni, attól függően, hogy férfi e vagy nő az illető. Hanem lassan és fájdalmasan, fáradt- emberesen, aki harcol még az álom és az ébrenlét partján, nem tudja, hogy oda, a meleg kipárnázott puha emlékképek közé tartozik, ahol minden megtörténhet, amit szeretne, vagy a szoba rideg, hideg valósága az igazi és túl kell élni még egy gyötrelmes napot, meg utána a következőt, és az azt követőt is. De csitt, ujjaim, nem politizálunk, főleg nem panaszkodunk. Próbáljuk a dolog jó oldalát nézni, pl. azt, hogy a májkroszoft word egyik ügyesen lelopott változatának köszönve ismét megtanulok helyesen írni, mert azt is elfelejtettem. Kijavítgat, néha igaza van, néha nincs, főleg mikor beírja, hogy „Ilyen szót nem illik papírra (monitorra) vetni. Ne engem javítgass, aranyapám, hanem a világot. Kortárs magyar irodalom megenged néhol „csúnya” szavakat. Ez van, ebben élünk, és azért kortárs, hogy ez is benne legyen, mint a csillagászati dolgozatban a szakkifejezések.
Ezt (mármint a wordöt) is nemrég kezdtem használni, egy darabig kizárólag a sf portál blogablakában tudtam írni, gondolkozni. Bárhol máshol próbálkoztam, nem jöttek a gondolatok, hiába gyötörtem szürke vagy milyen agyállományom, egyszerűen valami blokk állt be bennem, és csak néztem az üres keretet, szomorúan, mint Micimackó az üres.
Mézescsuprot.
Nevezzetek hülye szőke libának, és köpjetek le gondolatban, vagy pedig energiavámpirnak, és reszkessetek tőlem, többi írástudó emberek, hogy a ti gondolataitokból táplálkozok, és a ti erőtöket gyúrom alkotássá, kinek melyik variáció felel meg legjobban, abban hisz .Én a demokrácia híve vagyok, amiben az ember azt tesz, amit akar, csak nem biztos, hogy hasznára válik.
Kézzel papírra meg nem tudok írni, átszoktatott balkezes vagyok. Örök hála és köszönet neked Háy János, mikor az egyik írásodban ráleltem erre az okos magyarázatodra, amivel magyarázod a bizonyítványod. Papírra írni halál helyett van, azt meg nem vette észre a drága tanító néni az elemiben, már akkor is a faszon járt az esze, később ki is szökött a pasival Amerikába, ahol azóta is boldogan élt vagy meghalt, de utórezgésként megmaradt a tevékenységéből annyi, hogy nem tudom helyesen tartani a ceruzát. Olvasni karácsonyig hál istennek, vagy a tantervnek, nem tudom, nem akart megtanítani, és szerencsésen visszakanyarodtunk az olvasáshoz. Csak valamikor, mikor már jócskán benne jártunk a második félévben. Akkor még ember vagyis gyerekbarátabb tantervek voltak, a gyerek is ember, vagy legalábbis az lesz, és megjegyzi az iránta harmatos korában elkövetett sérelmeket.
Mikor megtanultam olvasni, attól fogva faltam a könyveket, nem frázis, tényleg. Köszönve ezt a szüleimnek, akik úgy képzelték, hogy a gyerek egész jól nevelődik a négy fal között is. Kiváló tanítóim lettek, mert legalább könyv volt a házban. Igaz, a Monte Cristo
Grófját ötödikben olvastam, nem mindent, csak a párbeszédeket. Nem különösen baj ez, aki képregényeken nőtt fel, az is így okosodott, és attól még jó ember lett. Amit nem olvastam, mert hosszú és unalmas volt, azt kipótoltam a fantáziámmal. Ebből kifolyólag hatalmas csalódások értek, mikor valami kedvenc könyvem megfilmesített változatát néztem. Hiába volt szépen leírva egy fejezetben, hogy magas szőke meg mittudoménmilyen a szereplő, mikor én a beszéde, viselkedése alapján alacsonynak és feketének képzeltem el.
És lőn, megtörtént a csoda, a szüleim észrevették azt a porszemet a lakásban, aki én voltam, hogy jéé, olvas ez a mákszem, aki akkor még a Finci becenévre hallgatott, és főleg hallgatott, mert beszélni nem nagyon volt kivel. Egy illedelmes jó könyv nem beszél vissza.
Így részesültem abban a mennyei élvezetben, hogy a Monte Cristo Grófja után elolvashattam a Winetout is. Olvastam, olvastam rendületlenül, nekem valót és nem nekem valót, azt később, mikor a fejlettségi fokom megengedte, még egyszer, meg utána még egyszer. Ugrás az első lapra az utolsó után, mert nagyon tetszett. Olvastam az ágyban, olvastam a padban. Könyv becsúsztatva az íróasztalom fiókjába tanulás helyett. Ezzel újabb fegyvert adva a szüleim kezébe, akik a rossz jegyek (értendő alatta hármas) láttán eltiltottak az olvasástól. Rendíthetetlen ólomkatona voltam az olvasás területén, nem volt az a tilalom, amit át ne hágtam volna a betűk élvezete végett. Olvastam kismamaként, olvastam szoptatás közben. Nem ám illedelmesen Mama – baba könyveket, hanem Szilvásit és Berkesit, vagy épp ami a kezembe került. Majd mikor a gyerekem kezdett öntudatára ocsúdni, nevelése érdekében következtek a mesék, amik az én gyerekkoromból kimaradtak. Ebből az lett, hogy a lányom nem szeret olvasni. Minek, mikor neki felolvasnak. Most kezd ráfanyalodni, csak előbb nekem kell morzsákkal kiszórni a könyvig vezető utat, mint a Jancsi és Juliskában, hogy el ne tévedjen és véletlenül a tévé elé rakja a fenekét.
De most tessék megengedni még egy kis öncélú sebnyalogatást és panaszkodást, mert egyszer csak bekövetkezett a nem várt szerencsétlenség. Nem elég ám az embernek, hogy megtanul olvasni. Ahhoz jó látás is szükségeltetik. Nálam a sok fehér papír bámulás megtette a hatását, kezdett romlani a látásom. Nem sokáig estem ezen kétségbe, mert az Izét már előbb érte ez a szerencsétlenség, jó nagy lyukat ütve ezzel az egóján, mert előtte mindig azt hangoztatta, hogy agyon kéne ütni a vakokat, akik csak úgy tudnak olvasni, hogy előtte hosszasan kotorásznak a zsebükben a szemüvegük után. Mikor valamennyire túltette magát a válságon, és belenyugodott, hogy ettől ő ugyanolyan szép és okos maradt, vásárolt öt hat kínai szemüveget, amelyek a lakás különböző pontjain hevertek, a zsebben való kotorászás elkerülése végett. Egyet felkaptam, és az orromra illesztettem. Sajnos, nem úgy volt, mint a mesében, nem állt úgy, mintha rámöntötték volna, hanem jóval erősebb, mint az én akkori rövidlátásom. De én akkor már öntudatomra ocsúdva azt hangoztattam, hogy olyan tésztából sütünk, amilyen van. Úgy gondoltam, majd hozzáromlik a szemem a szemüveghez, és úgy lőn. Következett ismét az olvasás felhőtlen és boldog időszaka, kölcsönkönyvekkel, mert az akkori idők szele úgy döntött, hogy nem erkölcsös dolog Magyarországról behozott könyvekkel higgítani a gondolkodásmódon, vagy egyszerűen csak nem volt rá pénz, mint megannyi dologra. Mindenesetre szerény kis könyvesboltunkban csak a Fórum kiadó könyvei szerepelnek, ami nem sok. Elfér egy kis sarokban. Ha dicsekedni akarnék, mondanám, hogy nekem több könyvem van itthon, mint az üzletnek, de nem teszem, mert elsősorban nem szoktam dicsekedni, másodsorban pedig azokat már legalább tízszer olvastam. Könyveket mostanában nem nagyon szokás kölcsön adni, mert a becses kölcsönkérők (tisztelet a kivételeknek) úgy gyarapítsák az állományukat, hogy egyszerűen elfelejtik visszaadni. Miután következik a kellemetlen körbekérdezgetés, hogy ugye, nem nálad maradt az… ?? ami nem vet jó fényt a több évtizedes barátságokra.
Ismét következett az elbutulásom kellemetlen időszaka, mikor betűk és okos szövegek nélkül tengtem lengtem a mindennapjaimban, jobb hijján a bibliát vettem elő és önnön okosságaimmal megfűszerezve megpróbáltam megérteni a többezer éves bölcsességeket.
De hála istennek, ennek az időszaknak is vége szakadt, néhány ismerősömmel ellentétben, akik hátatforditva nekem, légyhessegető mozdulatokat tettek a kezükkel a homlokuk előtt, utalva ezzel az észbeli képességeimre, hogy hamarosan boldog vigyorgó korszak elé nézek a szabadkai pszichiátrián, volt aki megkönyörült rajtam. Leregisztrált a neten egy fórumon. De erről már meséltem, nem fogok senkit sem untatni a részletekkel.
Ismét bőséges olvasnivaló, letölthető könyvek, kincsesbánya, amit akartok. Megismerkedtem a kortárs magyar irodalommal, akikről eddig annyit tudtam, hogy Kukorelly Endre és Eszterházy Péter. Juszt sem velük kezdtem, hanem a lelkemhez közelebb állóval, Háy Jánossal. Boldog lubickolás következett a lelkében, sok rokon vonást fedeztem fel köztünk, nem a kínai horoszkóp végett, mivel mind a ketten a patkány évében születtünk, hanem inkább azért, mert ő is kisvárosból származik, én is. Földrajzilag sem választanak el bennünket kontinensek, aminek vizei nem csak a szárazföldek között képeznek választóvonalat, hanem az emberi gondolkodásokban is. Amerikamajmolásnak egyszer vége szakad, benne van a bibliában, János: Jelenések könyve, mikor a nagy parázna vadállat megsemmisitetik. Majd kiderül, hogy János volt e betépve, vagy pedig igaza lesz, kivárjuk.
Háy János minden szava oda talált, ahová kellett, hullik belőle a spontán mondanivaló, mint a kiszakadt dunyhából a toll, csak győzze összeszedegetni az ember. Mikor kiolvastam az össz
Fellelhető írását, próbaképpen a kezembe vettem egy Eszterházyt. Esti Kornél első gyilkossága. Össz kritikámat vagy mimet szeretném erre az írásra korlátozni, mert mást még nem olvastam tőle. Csak ezt az egyet, és ezt sem értettem. Egy darabig igen, csak a végét nem, majd még egyszer elolvasom. Vagy nem jól olvastam, ennek is metaüzenete van mint a bibliának. Mindenki azt olvas ki belőle, amit akar. A leggaládabb gyilkos is talál mentséget a tetteire, mert ott van az ószövetségben a „szemet szemért, fogat fogért”. Habár ezt az újszövetség felülírja Jézussal, „ha megdobnak kővel dobd vissza kenyérrel. De viszont megint valamelyik evangéliumban azt írja, hogy „ne ítélj, hogy ne ítéltessél”, és már megint lehet rosszalkodni meg galádkodni egészen addig míg ki nem derül, és le nem tartóztassák az embert.
Nos, tehát megpróbálom az Esti Kornélt ilyen metaüzenetesen olvasni, mert ebben az írásban Kosztolányi főhőse kutyaként reinkarnálódott. Olyan kutya- kutyaként, de legalább fajtiszta, golden retriver, aki boldog kutyalétében nem fájlalja, hogy gazdája közömbös iránta, egyedüli tiszteletét azzal sikerült kivívni, mikor kinyír, megöl, kinyúvaszt egy macskát. Vagy a picike kisembert, a vendég gyereket, Boldizsárt is? Ezt már nem értettem. Kénytelen vagyok még egyszer átrágni magamat rajta. Ha akkor sem sikerül megérteni, belenyugszom a sorsomba, elkezdek szélesen vigyorogni a világra, csinálom a második számomra legkedvesebb dolgot, nem olvasok tovább, csak főzök, egészen addig míg tollasan nem teszem a fazékba a csirkét, mert akkor már tényleg, és visszavonhatatlanul MEGHÜLYÜLTEM. Halló halló, majd még jelentkezem, másodszori utóolvasás után. Ha nem, akkor főzök.

This entry was posted on csütörtök, március 6th, 2008 at 1:10 pm and is filed under Vélemény. You can follow any responses to this entry through the RSS 2.0 feed. You can leave a response, or trackback from your own site.