Én vagyok a hülye, vagy aki mondja?

Szimbiózis

Itt szobrozok az ajtóban. Hideg van, fázom. Nem tudom mióta állok már itt, elvesztettem az időérzékem. Ha ugyan van olyan, nem nagyon foglalkozok vele. Az idő egy nagy folyam, szürkén hömpölyög körülöttem, én benne vagyok, vagy kívüle? Sohasem érdekelt igazán. De most éhes vagyok. Sürgető kényszer, kinyithatná már az ajtót.

No, végre idemászott. Pofája csupa gyűrött, haja kócos, alig van benne élet, ásítozik, vakaródzik, pfuj de gusztustalan. Ha nem lennék ennyire éhes, még bosszankodnék is rajta.

- Adj ennem. Nem érted? Éhes vagyoook!!

Ez hülye. Megint vissza akar feküdni.

Visszafeküdt, és felcsavarta a tévét. Pedig nem is nézi, oldalára fekszik, feje belefúródik a párnába. A szekrényajtót bámulja. Mi néznivaló van egy szekrényajtón? El fogok menni innen. Eszméletlen, ennyire nem tiszteli a másikat.

Odamegyek hozzá, egészen a fejéhez. Tekintetünk egymásba mélyed. Legalább a szememből tudjon olvasni, ha már nem érti, amit mondok neki. Rám néz, a képe még mindig bamba, álmos.

- Reggelizni szeretnék.

Buta kék szeme van, kicsit kövér. Nem nagyon szeretem már, azt meg egyenesen útálom, hogy ki vagyok szolgáltatva neki. Szimbiózis. Én rá vagyok utalva, ő pedig rám. Valamelyik nap is le fel mászkált az udvarban, a nevemet kiáltozta kétségbeesetten. Ha már nem lát egy darabig, akkor hiányzom neki. Én pedig nem fogok odarohanni hozzá, pitizni, mint egy kiskutya, könyörögni egy kis szeretetért. Felnőttem, drága, nem érzed? Megvan a saját életem, amibe neked semmi beleszólásod.

Most bezzeg nem jut neki eszébe, hogy mennyire szokott rimánkodni, mikor nem vagyok a közelében, csak döglik az ágyban.

Felém nyújtsa a kezét, meg akar simogatni. A simogatás jó. Szeretem, de lényegében mindegy, hogy ki teszi, ő vagy akárki. Jól esik az érintés, ahogy ujjaival végigszánt a hátamon, bennem kis elégedettség szikrák pattognak.

- Te már éhes vagy? – kérdi tőlem.

Ilyen hülye kérdést, mit lehet erre válaszolni? Nem szólok semmit, gyötörje egy kicsit a szürke agysejtjeit, hátha valamelyik zugban megleli a választ.

Végre feltápászkodik, nyög hozzá egyet, kettőt.

- Tornázz egy kicsit többet. - gondolom magamban. - Nem mozogsz eleget, utána meg csodálkozol, hogy fájnak a lábaid.

Ott döglik a kompjuter előtt, hizlalja a széken az óriási fenekét. Pedig én mindig hívom, mikor kalandra csábítanak az éjszaka neszei, a tüzes szempárok, akiknek nem tudok ellenállni.

Kitotyog a konyhába, tisztára, mint egy hízott kacsa. Én követem. Előveszi a kolbászt a hűtőből, türelmetlenül lesem a mozdulatait, nagyon éhes vagyok. Nem vette le a bőrét. Nem tudom, ki hogy van vele, engem már ilyen kis semmiségek is bosszantanak. Automatikusan bekövetkezik, ha már nem szeretünk valakit. Gyorsan befalom. Bámul rám, nézi, ahogy eszek.

- Mint anya a gyermekét. – gondolhatnám magamban gyöngéden, de nem teszem, mert már nem szeretem. És különben is, ismerem már annyira, hogy tudjam, ez a gyöngéd tekintet kizárólag annak szól, hogy ő milyen jóságos, kolbásszal töm. Meg sem fordul a fejében, hogy ezért én megdolgozom, keményen, mindent falatért, amit a számba tesz. Inkább azon járna az esze, hogy inni adjon. Az már nem jut el az agyáig. De legalább a bámulást befejezte. Útálom, ha néznek evés közben.

Vizet ereszt a kávéfőzőbe, odateszi a gázra, ténfereg, szöszöl. Tudom, mi következik. Mindjárt felcsavarja a gépet, odazöttyen elé, és bámul a monitorra. Valamelyik nap odamentem hozzá, és egy csomó marhaságot beírtam a szövegébe, remélem, nem tudta kijavítani. Ezt is nemrégen tanulta meg, hogy pötyögtesse a billentyűzetet. Buta hülye liba. De már nem érdekel. Elmúlt az az idő, mikor úgy néztem rá, mint egy istenre. Most már lehullott a rózsaszínű szemüveg. Agyő drágám, egy házban lakunk, megpróbálom elviselni a létedet, te pedig igyekezz nem belefolyni az enyémbe.

Bejövök a szobába, beülök a fotelomba. Két szőrös párna van benne, egyikre ráteszem a fejem, másik jó a hátam mögé. Kényelmesen elhelyezkedem, alszom egyet. Ennyi nekem is jár. Alig bírom nyitva tartani a szememet. Valami hülyeség megy a tévén, nem zavar különösebben, csak ez az idióta liba verné egy kicsit csöndösebben a billentyűzetet. Arra magyarázza, hogy gépírónő volt egy darabig, megszokta, hogy jól oda kell csapni. Drágám, ez nem a szőnyegporoló, hanem high tech, nem való neked más, csak a kapa.

Végre sikerült kizárni gondolataim közül a kalimpálást, álom nélküli alvásba zuhantam. Arra ébredtem, hogy szúr a bordáim alatt, biztos elfeküdtem azt a felemet. Idejöhetne megmasszírozni, de arra már nem terjed ki a figyelme. Még mindig a billentyűzetet veri. Átfordulok a másik oldalamra, megpróbálok még egy kicsit szunyálni.  Most semmi dolgom nincs. Hisz én vagyok ennél a háznál a macska.

This entry was posted on szerda, március 5th, 2008 at 5:05 pm and is filed under Vélemény. You can follow any responses to this entry through the RSS 2.0 feed. You can leave a response, or trackback from your own site.