Én vagyok a hülye, vagy aki mondja?

Már régóta kacérkodok a gondolattal, hogy rigójancsit süssek. Itt nem nagyon divat ez a sütemény, főleg diósokat készitenek. Az anyám régi szakácskönyvében találkoztam először a recepttel, valami csehoszlovák vagy milyen forditás volt, a boritó elején egy kanál a hátulján egy villa. (vagy forditva, nem tudom)  Csak sehogyse mertem belefogni a zselatin miatt.Ennek kb. ezer éve. Ennyit váratott magára, mig összegyűjtöm a bátorságom. Most vagy soha. Netről letölt két három recept, sunyin és alattomosan mindbe ott a zselatin. Engem a frász kilel tőle, ugyanúgy mint tizenéves koromba. Kiegyeztem magammal. Jó, nem zselatint teszek bele, hanem hidegen kikeverhető pudingport. Tán az is megteszi. Bukszába beleillesztve pénz,
recept (a hozzávalók végett) irány szupermarket. Cukor liszt és tojás kivételesen volt otthon. Megvettem a literes, finom hideg tejszinhabot, keresem a Galetta pudingport, hát nincsen. Pont most, és nagyon kellene, hogy kibekkeljem vele a zselatint. Zselatin, mint egy végzet, utolért. Dr. Ötker, ott virit a polcon, és kajánul vigyorog rám. “Nem menekülhetsz! Akarod a sütit, akkor itt vagyok.”
Hátamon csurog a viz, remegő kezem nyújtom felé. Megfogom. Tartom egy kicsit. Nem harap. Csak annyit éreztem, hogy több is meghúzódik a fenevadból a zacskóban. Beledobom a kosárba, mellé még egy húszdekás főzőcsokit. Kasszánál kifizet, kosár biciglire fel, és karikáz hazafelé. Fenevad kirakva az asztalra. Előbb a piskóta. Kivételesen bekapcsoltam a sütőt indulás előtt, már jó meleg. Elő a tojásokat a spájzból, kezdem szétválogatni , természetesen nem frissek, milyen legyen egy önkiszolgálóban vásárolt tojás? Szépen szétterül feltörés után a sárgája, alig birom szétválogatni, nem baj, ott van csodaszernek a sütőpor. Hat darab tojás szétválaszt, bele hat kanál cukor a sárgájába, megkavar, szitába 6 kanál liszt,késhegynyi sütőpor, a csodaszer, amitől majd szép nagyra nől, kanál kakaópor. Összevatyar. Jó sürü, megáll benne a kanál. Nem kisérletezek tovább, megpróbálok mikszerrel életet vagyis levegőt lehelni a tojásfehérjébe. Hát… nem lett laposabb, mint mielőtt megkezdtem volna. Egy kis felvert tojásfehérje katyvaszba bele, majd könnyed táncmozdulatokkal a többi is. Tepszi papirral kibélel, belesúvaszt piskótamassza, elég vékony, nem baj, úgysem a méret a lényeg, hanem a krém, az meg vagy sikerül, vagy nem, mert ott a fránya zselatin. Doboz tetején még képek is, holmi csodás és hatalmas krémrétegekkel, hogy ilyent is tud, aki nem bénázza el. Én pedig, mint a súlyemelők a 2oo kilós felemelése előtt, nyögök és izzadok, agyamon átfut, lekvár van a spájzban, ha véletlenül nem sikerül a krém, lapostojásos piskóta azzal is finom, főzőcsoki magába is jó, tejszint belerakom a reggeli kávémba, veszteni nincs mit, legfeljebb azt a deci vizet, amivel le kell önteni az átlátszó lapocskát, ami ugyebár a zselatinnak nevezett alattomos szörnyeteg. Beleteszem egy kisebb edénybe, rajta a viz, figyelem, mit csinál. Semmit. Elaléltan, mint egy biedermeier kisasszony hever az edény alján. Valami győzelmi mámort érzek magamban.
Odateszem a gázra felmelegiteni. Egyszerűen elillan, eltűnik, nincs sehol, köddé vagy vizzé vagy akármineművé átlényegült, szép, átlátszó szintelen, szagtalan egy deci viz van az edényben. Felteszem a pultra. Mikróba be fele főzőcsoki, felolvaszt, elő a spájzból a tejszinhab, nekiereszt mikszer, verődik, hatalmas nagy, már majd kijön az edényből, ha valaki nem állitsa le, még két fazékkal lesz, lassan beleadagol csokoládé, és következik a vizzé vált szörnyeteg. Lassan locsolgatom bele, semmit nem változtat az állagán, mintha bele sem tettem volna. Fogok egy kanalat, kóstolom. Finom csokis tejszines iz,ismerős, mint a csokisfagyi, mikor megolvad a + 4o-en, és végigcsorog a kezed szárán. Méltatlankodva rázogatom a fejem, hogy akkor meg mi a fészkes fenének irták bele, ha se nem látszik, se nem érződik rajta semmi. Beteszem a hűtőbe pihenni. Kisült a piskóta, olyan vékony a szentem, alig birom levakarni a sütőpapirról. Mindig felébred bennem az anyai ösztön, mikor ilyen védtelen valamit látok, és humán gondolatok ide vagy oda, késsel vagyok kénytelen nekitámadni a szerencsétlennek, mert másképp nem jön le a papirról.Szétfelezem, mármint úgy hosszában, mert lézeres vágókészülékem nincs amivel esetleg a vastagságát próbálnám szétvágni kettőbe. No, mindegy, igy is jó lesz, nem kiállitásra készül a darab, csak olyan hétfői nyalakodásra, nehogymá véletlenül lefogyjunk.
A darab egyik fele olvaszott csokival leken, szépen felkockáz, ebbe semmi hiba nincs, esetleg annyi, hogy a csokiréteg vastagabb lett mint a piskóta, de ez határozottan előnyére válik az izharmóniának. Csokiból nincs az a mennyiség, ami sok lenne.
Másik felére ráken csokis tejszinhabos massza, amiben megbújva, kivégezve ott rejtőz ZSELATIN nevezetű szörnyeteg. Maradék tejszinhab felver, kicsike két kanálnyi vizzé vált szörnyeteget belecsurgat, és azt is ráken. Ráillesztem a csokival bekent piskótakockákat, és örömmámorban nyalogatom a mikszer keverőlapátjait. Legyőztem a zselatint! Mostmár nincs az a krém, ami megfélemitene.

This entry was posted on kedd, március 4th, 2008 at 11:09 am and is filed under Vélemény. You can follow any responses to this entry through the RSS 2.0 feed. You can leave a response, or trackback from your own site.