Én vagyok a hülye, vagy aki mondja?

- Jó napot!

- Jó napot!

- Láttam kint a táblát, UNIKÁT SHOP. Egyedi darabot kínálok eladásra.

- Igen, és mi lenne az?

- Én.

Zavart csönd, egy rövid ideig.

- Nem tudom, hogy lenne e rá igény. Tudja, csak most nyitottam a boltot, és eléggé feltöltöttem a raktárkészletemet. Mind egyedi darab.

A kereskedő készségesen hátralép, és kinyit a háta mögött egy ajtót. Bent emberek lógnak, kampóra felakasztva. Fehérek, feketék, mindenfélék, ebből a másik csak annyit észlel, hogy rengeteg. Miért pont őt venné meg valaki? Zavarodottan álldogál az egyik lábáról a másikra. Már akkor zavarban volt, mielőtt belépett volna az ajtón. Érezte, nem fogja tudni jól eladni magát. Gondolatai közt átvillan, hogy ezt is tanulni kell, valamikor a gyerekkorban, vagy pedig apránként rakják bele az emberbe, és úgy hivják, önbizalom? Mintha olvasott volna róla. Vagy időközben veszitette el? De valamije csak lehetett , mert nem fordul ki csalódottan az üzletből, hanem egy lépést előrelépett.

Legszivessebben megragadná a kereskedő nyakán az inget, hogy jobb belátásra birja. Vagy ez a végső kétségbeesés?
- Nekem pénzre van szükségem. Nagyon. Etetni kell a gyerekemet.

A kereskedő méregeti. Antiknak antik darab, az látszik rajta, de tucatáru.
- Próbálta már a vérével? - a kereskedő igyekszik segitőkésznek mutatkozni, hiszen ő humánus ember, a múltkor is, mikor a szeretőjétől tartott hazafelé az asszonyhoz, pénzt adott egy kéregetőnek.

- Azon ellehetne egy darabig, elég sok van belőle. Sokan igy csinálják.

- Nem akarja meginni. - Lehajtja a fejét. Arcán enyhe pir fut át. Szégyelli, hogy ilyesmit kell megosztani egy vadidegennel.

A kereskedő gúnyosan mosolyog. Persze, mert elkényeztette. Mit képzelnek ezek magukról? Hogy mernek egyáltalán olyan utódot nevelni, aki válogat? És most, ahelyett, hogy csöndben viselnék a következményeket, idejönnek sirni a nyakára, és a jó szivére apellálnak.

A másik érezte, hogy mondani kéne valamit.

- Legalább valamit vegyen meg belőlem. Valamelyik vesémet, vagy az egyik tüdőszárnyamat.

- Azok egyediek? Van bennük valami különleges?

- Nem. Azt hiszem nem. Olyan, mint a legtöbb vese vagy tüdő.

- Akkor sajnos, nem tudok mit tenni. Nagyon sajnálom. Menjen a henteshez, és ott próbálkozzon.

A kereskedő kikiséri az ajtóig. Valahol legbelül talán szánja is. Hiszen ő is ember, humánus ember.

This entry was posted on hétfő, február 25th, 2008 at 10:11 am and is filed under Vélemény. You can follow any responses to this entry through the RSS 2.0 feed. You can leave a response, or trackback from your own site.