Én vagyok a hülye, vagy aki mondja?

Kint nagy pelyhekben hull a hó, vastag takarót képezve az ágakon. Minden hópehely maga a tökéletesség, az egyedi és megismételhetetlen csoda. Este a meleg szoba ablakából a leggyönyörűbb nézni a hóesést. Mintha csillagutazóként száguldoznál a világűrben.

Nem esőcseppből keletkeznek, hanem vizpárából és porból. A párát a folyók, tavak, tengerek, óceánok,növények bocsájtsák ki, és Te meg én, mindenki. A légkörben keringő por pedig vulkánokból, sivatagokból, meteoritokból és virágporokból származik.

Lent a Crna Gora-i tengerparton már virágzik a mimóza. Szombaton vettem egy csokorral a piacon, itt illatozik az asztalon, pici virágai mint megannyi pelyhes kiscsibe. Az illata pedig mint a tavaszi szellőé, amely lágyan végigcirógatja az arcodat. Lehet,hogy ennek a mimózafának is, amelyről az asztalomat diszitő ágacska származik egyik pollene már egy hópehely kristályait formázza csillag alakúvá.
Kint az udvarban pedig az én Hóhercegem szaladozik, élvezi a telet, a hideget, pofája csupa mosoly. Ő az én samoyede kutyám. Maci a neve. Aki bejön a kapun, mind az ő “vendége”, hűségesen és előzékenyen kisérget mindenkit a bejárati ajtóig, mint valami előzékeny lakáj.

Lelke az örök gyermeké, küllemében pedig a karácsony szellemét őrzi egész évben. Este, mikor már mindenkit elkisért, alvás előtt orrát farka alá rejti, hogy “megszűrje” a hideg, fagyos levegőt.Oldalára egy vörös és egy tarka folt kerül. Az én két macskám alvópokrócnak használja a “vérszomjas fenevad ősi ellenséget”. Van neki kényelmes, “sztiropollal” (nem tudom,hogy hivják M.O.-n) bélelt kutyaháza, amibe valamilyen számomra megmagyarázhatatlan oknál fogva nem mer bemenni.

Macit négy évvel ezelőtt vettük a lányomnak születésnapi ajándékként. Neki is, és nekem is azóta elválaszthatatlan társa, barátja és bajtársa. Mind a kettőnk telefonjára az ő képe van kitéve háttérképnek. Nincs az a jóképű pasi, aki kedvéért lecserélnénk :).

Mikor hozzánk került, órákig feküdt mozdulatlanul a szőnyegen, ahová letettük. Nem mertem rögtön kiengedni az udvarba, mert akkor ott már volt egy “gazda”, Gyuri névre hallgató fekete labrador, aki igen rossznéven vette volna az “öcsike születését”. De ahogy az első órákban kinézett, még járni sem tud az újonnan beszerzett eb, leginkább egy fehér diványpárnához hasonlitott. Szerencsére van annyi kutyanevelési tapasztalatom,hogy tudjam, békén kell hagyni, majd nekibátorodik.

És úgy lőn. Gyuszi , szegény azóta sajnos már elpusztult, az én kis hófehér diványpárnám pedig huszonvalahány kilós gyönyörűséggé fejlődött, (néhány órás mérési eredmények szerint 25 kg),óriási és csillapithatatlan mozgásigénnyel. Néha az udvar sem bizonyul neki elég nagynak, (pedig hatalmas, aki nem hiszi, jöhet füvet nyirni, és diófalevelet szedni) ha résnyire nyitva marad a kapu, szőrt, bőrt nem sajnálva, már ki is szökött rajta, sorba riogatva a szomszédokat és a szomszéd kutyákat. A szomszédok a mérete és az ugatási szokásai szerint félnek tőle, ő ugyanis nem tud ugatni, hanem vonyit, mint a farkasok, vagy pedig hajókürthöz hasonló hangot ad.

A szomszéd kutyákat pedig “elüti” . Nekiszalad, és keresztülrohan rajtuk, miközben a kissebb termetű kutyák magatehetetlenül fetrengenek a földön, ő, mint valami igazi felsőbbrendű élőlény, tornyosodik diadalittasan felettük. Lehet,hogy meg is harapja őket, ha igen, akkor azt szélsebesen és csak figyelmeztetésként teszi, mert még nem vérzett egyik sem. Bezzegg az az óriáspulyka, amelyik egyszer kiszökött az udvarba, nem mondhatta el ezt magáról. Mikor levágtam, és felpucoltam (mert azért életbenmaradt, de alig volt benne pára) láttam a hátán a harapásnyomokat, legalább két centi mélyek voltak. Embert, gyereket, macskát nem bánt. Mikor először látott kisgyereket, úgy megijedt a “mini embertől”,hogy fél napig nem birtam előcsalogatni a szenesből.

Nem olyan tulajdonságokkal rendelkezik, mint a legtöbb kutya. Ő szelid farkas. És ezt el kell tudni fogadni. Elsősorban is: nem engedelmes. A többi kutyának a

-Gyere ide! -parancsszó elhangzása azt a belső parancsot aktiválja,hogy gondolkodás nélkül oda kell menni a gazdihoz. A szamojéd az nem. Ő mérlegeli a parancsot, és ha az egybevág az érdekeivel, akkor oda is megy. Nagyban tud javitani a mérlegelés eredményén egy kisebb kolbászdarab az ember kezében . De ha nem éhes, akkor ez sem segit.

Nem eszik meg bármit, akármennyire is éhes. (de lehet,hogy csak az enyém) Főtt krumpli, tészta, rizs, kenyér nem jöhet számitásba. De viszont a gyümölcsök közül még a dinnyét is megeszi. A csokit is imádja, mint ahogy az egyik előző posztomban megirtam. És egy kocka csoki néhányhetenként nem árthat meg egy húsz kilón felüli kutyának. (Egy táblát szoktam venni ritkán a lányomnak, abból három kocka az enyém, amiből egyet a Macinak adok. Itt beosztás van, nem Kánaán)

Nem engedi megsimogatni a lábát. Azt ő tartja rendben. Mikor lefekszik, a legtöbb kutya (már bocsánat, de igy van) a t@keit nyalogassa, ő a lábait és a talpa puha párnácsái közötti szőrt “rendezgeti”. Nem hiába, ahonnan származik, ott a kutyák annyit érnek, amilyen jó a lábuk.

Ami még a “hátrányos” tulajdonságai között emlitendő, hogy tavasszal levedli téli szőrzetét, és erre nem árt rásegiteni egy kis fésüléssel. Első évben még nem igen hagyta, ahogy az érzékenyebb “férfias” részeihez érkeztem a fésüvel, felugrott, és aznap nem volt hajlandó előjönni. Másnapra kivégezte a fésűt, felismerhetetlen csutakká rágta. De lehet, hogy a fésű minősőgével volt a baj, mert legközelebb nem műanyag, hanem legömbölyitett végű , gumibevonattal rendelkezőt vásároltam. (jó drága volt, fogott a frász, hogy mi lesz, ha ezt is szétrágja) De ez jó döntésnek bizonyult, mert másnap, ahogy a kezembe fogtam a fésűt, az én gyönyörűségem fényképezésre csábitó pózba vágta magát, és várta a kozmetikát.

Ennyit RÓLA. Azt hiszem, hogy még senkiről és semmiről nem irtam ilyen hosszan. Lehet,hogy néhány tenyésztő és állatorvos vitatkozna velem az itt leirtakon, de ez egy elfogult gazdi blogja.
részletesebben a samoyedekről

még egy kis mazsoláznivaló

This entry was posted on szerda, január 2nd, 2008 at 5:49 pm and is filed under Vélemény. You can follow any responses to this entry through the RSS 2.0 feed. You can leave a response, or trackback from your own site.