Én vagyok a hülye, vagy aki mondja?

A hajnali nap vérvöröse nem igért semmi jót. Rossz előérzettel ébredtem. Valami furcsa nyugtalanság költözött belém, éreztem ezt a belsőmben, minden sejtemben, a csontjaimban. Nem tudtam magamból kizárni a közelgő szerencsétlenség baljós előérzetét.
A várost körülvevő szakadékban a vadak vérfagyasztó üvöltése hallatszott. Erre ébredek egyébként minden reggel, de ma úgy éreztem, egész más minden. A közelgő vég baljós árnyéka vetődött a jövőnkre. Éreztem, nem tudok tenni ellene.
Reggeli után megszólaltak a szirénák. Rögtön tudtam, hogy ez most nem gyakorlat. Gyorsan felöltöztem, és kiszaladtam. Sokáig néztem az eget, hátha meglátok valami rendkivülit az égbolton de hiába erőltettem a szemem, semmit nem vettem észre. Nem láttam, de tudtam, hogy ott vannak. A bolygó védelmi erői riadót rendeltek el. Ok nélkül nem keltettek volna felesleges pánikot, ebben biztos voltam. Itt vannak valahol, lassan közelednek, időt adva , hogy eluralkodjon rajtunk a félelem. Nézem a többi embert, a szomszédaimat. Ők is zavartan szemlélik az eget, akárcsak én. Arcukon rettegés tükröződik.
Senki nem látja a közeledő veszélyt, de mindenki tud róla. Az anyák felnyalábolják gyermekeiket, és a járművük felé szaladnak velük, hogy minnél előbb az óvóhelyre érkezzenek. Néhány idősebb ember, elmúlt háborúk veterán túlélője az öklét rázza fenyegetően az ég felé, a rokonoknak alig sikerül lecipelni az óvóhelyre.
Bementem. Mit csináljak? Turkálok a holmijaim között, keresem a régi uniformisom,ami abból az időből származik, mikor még a bolygó védelmi erőinél szolgáltam. Összevissza forgatom a holmijaim. Nemrég még minden katonás rendben sorakozott a polcokon. Tudom, hogy én ide valószinüleg soha nem fogok visszatérni.. de mégis, valami tiltakozik bennem, hogy feldúljam a szekrényem tartalmát, mert hátha holnap… Miért? Lesz holnap? A holnapot előbb még ki kell harcolni. Végre megtaláltam az uniformisom, és gyorsan magamraöltöttem.
A bal zsebemben kitapintottam az azonositó kártyámat. Igy hamarabb kapok beosztást. Még ma jelentkezni fogok a bolygóközi védelmi erők parancsnokságán….
Állandóan az a kényszerképzet gyötört, hogy elfelejtettem valamit..

A szirénák ismét felbőgtek. Fogy az időm. Kiszaladok. Látom, amint az utolsó szomszédaimra rácsukódik az óvóhely ajtaja. A vérvörös égbolton a hajók fémesen csillognak, a nagy transzporterek, amelyek akkorák, hogy még a napot is eltakaták előlem, és a kisebbek, a támadóhajók. Milliószámra nyüzsögnek az égbolton. Tudom, hogy csak az érzékszerveim játszanak velem, de úgy látom, hogy széditő sebességgel közelitenek. Úgy fénylenek, mint a csillagok. Csillagok a déli égbolton. Megyek a parancsnokságra. Nem félek, de nem is reménykedek. Vagyis.. pontosabban… magamat nem féltem. Nem is jutott eszembe ebben a helyzetben önmagamra gondolni.Csak a világunkra. A kulturánkat ez a támadás egy pillanat alatt eltörölheti. Többezer év szellemi gyümölcse válhat semmivé, mint egy közönséges szappanbuborék.
Elhagyott farmok mellett haladok.Már rég biztonságos helyre távoztak az ottlakók . A növényeket lágy szellő ringatja. Enyhe pára érződik a levegőben.Érzem a forróságot, habár nem látom a napot, és a fény is gyönge. Olyan, mintha megint besötétedett volna. De biztos, hogy nem egyszerre. Azok a nagy transporterhajók takarták el az eget, és ezért lett sötét. Eddig észre sem vettem, hogy miért. Most határozottan látom őket. És azok a kis vadászhajók sem néznek már ki olyan kicsinek.Már látom, alakzatban repülnek felénk. Közelednek.. gyorsan közelednek…
Megálltam, mert hirtelen megpillantottam magam előtt. Tanácstalanul nézelődik. Idősebb asszony, valószinüleg menekülés közben hagyhatta magára a családja. Nem is érti, mi történik körülötte. Lehet, hogy nem hall rendesen. Az is lehet, hogy rövidlátó. De lehetséges, hogy mindkettő. Közelebb megyek hozzá. Rémülten rámmered, csak a szemével kérdezi:
- Mi történik itt?
Gyorsan felmértem a helyzetet, megfogtam a kezét, és elkezdtem húzni a legközelebbi óvóhely felé. Ez a tempó túl gyorsnak bizonyult a számára, megbotlott, elesett, megállt, és körbe nézelődött.
Tudtam, hogy nincs időm hosszadalmas magyarázatra.
- Asszonyom.. a Földlakók megtámadtak bennünket.
- A Földlakók..?? Megtámadtak bennünket?? Akkor az Úr legyen irgalmas hozzánk!

Originalni naslov novele:
Sudnji dan
Autor: Nikola Bulj
Forditotta: Bellamaria

This entry was posted on péntek, június 29th, 2007 at 11:00 pm and is filed under Kategória. You can follow any responses to this entry through the RSS 2.0 feed. You can leave a response, or trackback from your own site.