Én vagyok a hülye, vagy aki mondja?

Szia!
(kép cime: Szomorúfűz)
Nem is akartam eljönni. Csak úgy jött. Marhára összevesztünk, tudod az hogy szokott kinézni. Ő mondta, én pedig hallgattam. Mert ha kinyitom a pofám, akkor esetleg bebizonyosodik, hogy nem én vagyok a bűnös. Még jó, hogy itt megtaláltam az interneten azt a cikket a vitáról. Az utcai harcos változat nagyon tetszett,főleg az első kettő :
- Próbáld a saját álláspontodat támadhatatlannak feltüntetni !
- Hagyd figyelmen kivül az ennefél álláspontját !
És rögtön értettem, hogy ha elkezdek beszélni, az érvei miért szólnak igy: “Hallgass!” vagy a “Fakanál ne szóljon bele”. És aztán még itt erre arra, jártában keltében találkozik az ember hasonló alakokkal akik állitólag nem azért mondanak valamit, mert zavarja őket, hanem biztos azért, hogy ne büdösödjön beléjük a levegő.Érdekes emberek, ugye?
Azt mondtad rá, jó ember.Akkor még fiatalabb volt. Úgy látszik, mig fiatal valaki addig a hibái is jobban rejtve maradnak és az ember igazi énjét csak az idő képes kihozni.Mint a bornak a zamatát, hogy könnyebbé vagy testesebbé válik . Habár én is, ha nem vagyok olyan rohadtul fiatal, akkor megnézhettem volna, hogy milyen tőkéről szakitottam ezt a szőlőfürtöt. Mert az apja sem volt különb. Mig élt az anyja , akkor ők is, egy házba, de nem egy helyiségbe laktak, mikor pedig meghalt, többé élő ember nem birta ki mellette.
Meg most az anyám is ezt szajkózza. Jó ember, jó ember.. már annyira feldühitett, hogy megkérdeztem , mit ért ez alatt. Hát azt, hogy nem ver - nagyszerű érv, csakis ilyen vejet szeretnék én is a lányomnak. Meg hogy legalább két füle legyen, és ne legyen szatyor. Ennyi elég is lesz mércének.
De tudom, miért trombitálja ezt. Attól van beijedve, nehogy visszamenjek a nyakára, ha már egyszer ilyen “szerencsésen” férjhezadott. Nekem te voltál a jó ember, meg a többi, akinek az az életelve, hogy élni és élni hagyni.Nem az, aki még a levegőt is ő szeretné kimérni, hogy mennyit fogyasztok belőle, érted, hogy megfojt, néha azt érzem, hogy szoritsa a torkomat, de azt hiszem, ez az utálat. Pedig mindig azt mondom, nem haraszom senkire. Ha meghallom a hangját, elkezd fölfelé jönni a gyomromban ez a szoritás, kezem lábam lebénul, mintha valami fekete szurokba ragadna, se köpni se nyelni nem tudok, ő pedig csak borigatja rám a vádait, mert mindig van neki, , ahogy van,úgy sose jó.
Egyszer mig dolgozott a vállalatban, azt mondta neki a kávéfőzőnő, hogy “Magának Z. még az sem lenne jó, ha üvegdarabbal vakargatnák a t.keit!”, mert szerinte még a kávé is mindig vagy hideg volt vagy forró, vagy túlságosan cukros, vagy pedig keserű. Olyan, hogy pont jó, még egyszer sem volt. De legalább elhallgatott, mert legközelebb a kávéosztás idejére valaki egy üvegdarabot csempészett a kávéfőzőnő asztalára, pont abban az időben, mikor ő odaérkezett. Lett belőle jó nagy nevetés. Utánna nem mert már a tojásban is hajszálat keresni. Ott legalábbis nem. Maradtam én, itthon. Maradtam én. Neki kiszolgáltatva.

De nem csak erről akartam neked mesélni. Olyan jó, hogy végre tudok szólni hozzád. Most egyszerre akarok mindent elmondani, ami ez a pár év alatt felgyülemlett bennem. Kicsit összevissza lesz, jó? De te szoktad mondani, hogy ne arra figyeljek, amit mondasz, hanem amit gondolsz. És nézd, potyog a könnyem. Ez a tizenegy év alatt először fordult elő. Most jót mosolygok, a könnyeimen át, hogy neked azzal dicsekszem, hogy bőgök. Ügyes vagyok, mi?

Meg azt is olyan sokaig terveztem, hogy elszivok veled egy cigit. Ide leteszek neked is egyet, meg én is rágyujtok, és közösen eldohányzunk. A végén nem lett belőle semmi, mert leszoktam. De azért legközelebb hozok. Most csak magamat hoztam.
Jó szaggatottan beszélek veled, úgy ahogy gondolatokká állnak össze a fejemben kószáló szavak. Örülök, hogy mesélni tudok neked, és örömömben elfelejtettem, hogy miről.
Mesélni akartam róla, a kis Csiribiriről. Szép nagylánnyá cseperedett időközben. Már nem az a szőke, hosszúhajú tündér, a derékigérő loboncával, mert fésülni azt nem engedte. Csak neked, és azt is úgy, hogy előbb téged jól megcsupált, néha még hajcsavarokkal is teleaggatta a fejed, gyönyörű voltál, mondhatom,ahogy a pár szál ősz hajadba lógtak a csavarok.Még nevetni sem mertem, hisz ez a te kettőtök játéka volt. És csak utánna lehetett őt fésülni, a kis puha babafésűjével, ami csak simogatotta a gubancokat. De levágatni nem engedte. Hogyne, még majd fiúnak nézik! Igyis egyszer télen, mikor sapka volt a fején, egy néni a boltból kijövet azt mondta,hogy “Jaj de aranyos kisfiú!” Dacosan tépte le a fejéről a sapit, kis szeméből csak úgy sütött a harag, cseresznyeajkairól, mint a magok, pattogtak ki a szavak:
“Én kislány vagyok!”
Megnőtt nagyon ez a pár év alatt, sokkal magasabb mint én,ez volt minden vágyam, hogy nagyobbra nőjjön nálam. Még egy hét, és befejezi a gimi első osztályát.

Anyám, az is jól van. Tudod milyen, mindenkinek körbe panaszkodik, és mikor jól felidegesitette a környezetét , kirázta a “bolháit”, megnyugodva távozik. Jó, hogyazt tanácsoltad, adjuk férjhez, igy legalább van neki kit nyúzni mindennap, nekem kevesebb jut a “jóból”.

Nézd, hogy borul. Megyek lassan haza. Most, hogy tudtunk beszélni, majd sürübben eljövök. Te simitottad meg a hajam, vagy csak a szél kapott egy kicsit bele? Mindegy, akkor is jólesett. Hamarosan jövök megint, édesapám.

Megfordultam, és kitoltam a biciglimet a temetőből.

This entry was posted on szerda, június 13th, 2007 at 5:22 pm and is filed under Kategória. You can follow any responses to this entry through the RSS 2.0 feed. You can leave a response, or trackback from your own site.