Megtalálni a saját tao-t
oceanoflove
Leparkiroztam a biciglimet a biciglitartóban. Igen, igy, leparkiroztam. Én kocsit nem hajtok, de képtelen vagyok lemondani erről a nagyképű kifejezésről, hogy elmondhassam: parkirozok. Utánna szépen, akkurátusan bezártam, mint ahogy egy snassz mezei biciglit illik , és bevetettem magam a piac tarka forgatagába.
Keveredik a régi az újjal. Ki lehet válogatni, kicsoda érkezett vastagabb, és kicsoda vékonyabb pénztárcával.
-Újkrumpli, földieper, uborka, paradicsom.
-Régi krumpli,alma, újhagyma, retek
vásárol mindenki, ahogy a bukszája engedi. Válogatom az epret, nem sokat akarok venni, ne én vigyem el az összes összenyomódott szemet. Azt sózza rá arra, aki többet vesz . Nekem számit, hogy minden szem szép, egészséges és hatalmas legyen. Lelki szemeim előtt már látom a lányom füligérő mosolyát , amivel jutalmazza igyekezetemet. Kamasz. Őt már igy kell és lehet szeretni, hogy az ember kedveskedik neki. Simogatás, ne adj isten puszi, jaj, ne.. távozz tőlem sántán, micsoda szentségtörés lenne.
Egy roma nő árulja, nem szól rám,nyugodtan válogathatok, ismerjük egymást, általában nála szoktam vásárolni. Mellette egy magyar férfi áll.Beszélgetnek.
- Hogy birod elviselni ezt a Jovicát, miért nem válsz el tőle? - látszik a pasin, hogy foga alá való a nőci, fűzné, de rendesen
- Nálunk nem szokás csak úgy elválni. - hangzik a válasz, hangsúlyában cseng a visszautasitás. Puff. Fal emelve, nem lehet átjutni rajta a túloldalra. Ha nem, hát nem. Férfiember könnyen regenerálódik. A férfi mind vadász. Benne van a pakliban a visszautasitás is, nem törik le egykönnyen tőle. Akkor legalább egy jóizűt panaszkodik, ha már közönsége van neki, kettő is, mert én továbbra is ott tátom a számat.
- Tudod, engem 27 évi házasság után hagyott ott az asszony. Azt mondta, nem birja tovább. Hogy birta akkor 27 évig? Hogy most, öregkoromra hagyott magamra. Ismertek mind a ketten, 17 éve árulok a piacon, nem vagyok rossz ember. Kit találok én most, 58 évesen?
- Ej, testvér nem ismerlek én téged. Téged csak az ismer, aki veled fekszik, veled kel.
Csóválja a fejét, nem akar tovább magyarázkodni. Őt tényleg keményen fogja az ura, de megad neki mindent.Én pedig folytatom az elmélkedést magamban. Az ember most 58 éves. Akkor a felesége valószinüleg fiatalabb. Huszonhét évig voltak együtt, tehát huszonpár évesen feleségül vette. Tovább szalajtom a fantáziám. Kis vékony, szőke, semmi asszony. Engedelmes, csöndes.Engedelmesen szüli a gyerekeket, egyiket a másik után. Virraszt,ha betegek, törölgeti a taknyos nózikat, főzi a krumplipaprikásokat,grizestésztákat, vékony, kispénzből előállitható ételeket, szótlanul vonszolva az igát, kiszolgálva a férjet, a kéjurat, aki kakas a saját szemétdombján, gőgös, nagyhatalmú, uralkodik az övéi fölött, hisz az övéi, azt hiszi, megteheti. Hisz ő a CSALÁDFŐ. Igy, nagybetűvel. Élet és halál korlátlan ura. Legalábbis addig, ameddig a birodalma terjed. Szenved a jókedvétől, mert akkor duhajkodik, be is iszik, ha rosszkedvű, akkor meg azért iszik.Durva, goromba, ordibál, veszekszik. Az asszony hallgat, tűr, dolgozik, nem véve tudomást a bajokról.Asszonynak született, ez a sorsa.A gyerekek felnőttek, kirepültek a fészekből. Ketten maradtak a férjével. Már csak rajta tölti a rosszkedvét, mind sürübben, mert érzi a saját tehetetlenségét. Az asszony elgondolkozik. Ez lesz mostmár a sorsa egészen addig mig rá nem csukják a koporsó fedelét? Mikor fog ő élni? Hisz ez az egy élete van, ezt is rabszolgaként, más lábakapcájaként töltötte, mást szolgálva, más örömének örülve, csak a bánata, a könnye volt az övé.Már csak az öregség, betegség, halál vár rá. Mikor fog élni? Hogy már élt? Ez volt az? Mikor lesz boldog? Hogy már soha? Kevergett kavargott benne mindenféle gondolat.
És jött a megvilágosodás. Bárhol érhet bennünket, nem kell a bódhifa árnyékában ülni, mint Buddhának, hogy rájöjjünk, mi vagyunk a felelőssek saját sorsunkért, és a boldogságunk nem másokon múlik, hanem saját magunkon. Összecsomagolt, és kilépett a kapun, kilépett a házasságból,kilépett az életbe, a napfénybe, kezébevéve saját sorsa irányitását. Saját kanál- mércéjével enni az életet, pont akkora falatokban és olyan tempóval, amilyent önmaga diktál magának. Van még ideje boldognak lenni. Egy óra, egy nap, egy év.. de az is lehet, hogy öt, talán tiz.. csak a mindenható tudja mennyi. Soha sem késő megtalálni a saját utunkat, a saját TAO-t, és megindulni rajta.