Én vagyok a hülye, vagy aki mondja?

Játszmázgatunk, játszmázgatunk?

Emberek vagyunk, lépten-nyomon emberekbe botlunk, az emberek kérdeznek, mi válaszolunk, cselekvésre késztetnek, cselekvésre késztetünk, döntéshelyzetbe kerülünk. Kommunikálunk szavakkal vagy szavak nélkül, vagyis érintkezünk, létezünk, kölcsönhatásban a többiekkel.

A kölcsönhatás azt jelenti, hogy én is hatok a másikra, ő is hat rám. Rá akarom venni valamire, és ő is rá akar venni engem valamire. Ahhoz, hogy ez sikerüljön, mindenféle trükkhöz folyamodunk, még akkor is, ha ez egyáltalán nem szándékos, nem tudatos.

Ezeket a kommunikációs trükköket hívjuk játszmának, vagyis olyan ráhatási módszernek, ami egyszer-kétszer már bejött, ezért újra és újra elővesszük, hogy így hatást gyakoroljunk a másikra.

A játszmázás már egész kisgyerek-korban megfigyelhető.
A kisbaba nem szeretne egyedül játszani a járókában, azt szeretné inkább, ha anya felvenné és dédelgetné. Feláll a járókában, és kiabálni kezd. Először csak simán ordít, de erre a mama nem figyel. Ekkor sírni kezd, mire a mama odamegy, és azt mondja: most nem tudlak kivenni, ne bőgj, játsszál szépen egyedül. Ekkor a gyerek módszert vált: nevetgél, kurjantgat, vicces hangokat ad ki, kedveskedik. Ezt már az anyuka sem bírja ki, odaszalad a járókához, felveszi a gyereket, megpuszilgatja, játszik vele.

És indul a játszma

A gyerek megtanulja, mi a kulcs a mamához. Gügyögéssel, nevetgéléssel lehet levenni a lábáról. Mostantól mindig ezt teszi majd, ha anya ölébe vágyik, és ha erre anya mindig ölbe veszi, kialakult a játszma.
Játszma lehet az is, ha az anya a sírásra reagál azzal, hogy kikapja a gyereket a járókából: itt nem lesz ilyen idilli a helyzet, mert mindahányszor a gyerek ki akar jönni, bömbölni fog, vagyis a mama bűntudatára fog hatni, így a mama nem örömmel és szeretetből veszi majd ki a járókából, hanem rossz érzéssel, idegesen.

Személyiségünk három én-állapota

A játszmákat persze nem csak a gyerekek ismerik, ez a képesség velünk marad felnőtt korunkra is. Van, aki ügyetlenebbül csinálja, és mindig áldozat marad a játszmázásban, van viszont, aki igazi művésze lesz.
Eric Berne amerikai pszichiáter szerint háromféle én-állapot létezik: a szülői én, a gyermeki én és a felnőtt én, függetlenül attól, hány évesek vagyunk. Hogy mikor melyik a domináns, attól függ, milyen érzelmeket vált ki belőlünk a másik ember, illetve a szituáció.

Ha éppen a szülői énünk szólal meg belőlünk, az azt jelenti, éppen olyan lelki állapotba kerültünk, mint valamelyik szülőnk szokott lenni, úgy reagálunk, ahogy ő reagálna. A szülői énünk gondoskodik, utasít, szid, jutalmaz.

Ha a felnőtt énünk nyilvánul meg, tárgyilagosan értékeljük a helyzetet, előítélet-mentesen, indulatok nélkül. A felnőtt énünk a fennmaradáshoz szükséges. Adatokat dolgoz fel, számításokat végez, valószínűséget kalkulál: segítségével birkózhatunk meg sikeresen a külvilággal.

A gyermeki én annyit jelent: reagálásunk éppen olyan, mint lett volna kislány vagy kisfiú korunkban. A gyermeki énünk lázad, dacol, spontán örül, vagy keseredik el, de az alkotótevékenységet is ő irányítja.

Melyik énem beszéljen?

Vegyünk egy példát. A férj így szól a feleségéhez:
– El kéne mosogatni, nincs egy darab tiszta tányér.
Vajon melyik énje szólalt meg? Sok függ persze a hangsúlytól, a testhelyzettől, a gesztusoktól, de te tegyük fel, hogy a férj indulat nélkül, mint puszta tényt közölte a fentieket. Nyilvánvaló, hogy a felnőtt énje szólt.
Mit válaszol erre a feleség?
Ha ő is „felnőtt”, azt mondja:
– Igen, már én is gondoltam rá. Ha te kiteregetsz, én elmosogatok.
Vagyis tényt közöl, megoldást keres.

Ha a gyermeki énje kerekedik felül, így válaszol:
– Miért pont én? Egész héten én mosogattam, már teljesen kiszáradt a kezem!
Vagyis megsértődik, felcsattan, sajnáltatja magát.
Ha a szülői énje van soron, így felel:
– Ha most szépen elmosogatsz, este lesz meglepi.
Vagyis nevel, utasít, jutalmaz.

A különböző én-állapotaink hatással vannak a másikra, vagyis a legtöbbször az egyik én-állapot a másik emberből egy konkrét én-állapotot csalogat elő.
Ha a felnőtt énünk közöl valamit, nagy valószínűséggel a másik félnek is a felnőtt énje válaszol majd.
Ha a szülő énünk szól, a másikból a gyerek jön elő.
Ha viszont a gyerek énünk nyilvánul meg, a másikból a felnőtt ént csalogatjuk elő.

Szeresd magad feltételek nélkül!

Ha konfliktust szeretnénk kezelni, törekednünk kell rá, hogy ne essünk a játszmák csapdájába. Például, ha a férjünk ránk förmed a szülői énjével, hogy:
– A fene egye meg, hogy soha nincs egy tiszta tányér ebben a büdös konyhában!
Vagyis leszid, bűntudatot kelt, haragszik, akkor ne a gyerek énünk válaszoljon:
– Ha még egyszer így rám kiabálsz, elmegyek, itt hagylak, többé nem látsz!
Vagyis ne zsaroljunk, fenyegessünk, hisztizzünk. Hanem vegyünk egy nagy levegőt, és engedjük a felnőtt énünket megnyilvánulni:
– Valóban összegyűltek a tányérok. Mindketten ráérünk éppen, mit gondolsz, melyikünk mosogasson? Egyikünk mosogat, másikunk főz, rendben?

Az emberi játszmák felismerője és kutatója Eric Berne, az 1970-ben elhunyt amerikai pszichiáter. Berne az úgynevezett tranzakció-analízis szülőatyja, amely egy olyan pszichológiai módszer, mely az emberi pszichét nem önmagában, hanem társas érintkezései függvényében vizsgálja.
Magyarországon is megjelentek művei, köztük a legnépszerűbbek az Emberi játszmákés a Sorskönyv.

Ezt a cikket simán leloptam a nana.hu oldaláról. A könyvet viszont becsületesen olvasom, és jegyzetelek belőle, mert tényleg érdekes. Többek között arról is szó esik benne, hogy az alkoholizmus is egy játszma, amit az alkoholista játszik a családtagjainak. “Látjátok mit tettetek velem, miattatok vagyok kénytelen inni” cimet adja a játszmájának. És mig a többiekben dúl a lelkiismeretfurdalás, hogy “Tényleg, mit tettünk ezzel a szegény emberrel,miattunk történik mindez”, és tettét takargatják az ismerősök előtt, addig a családtagok is társak a játszmában, résztvesznek benne. Egészen addig, mig valakinek elege nem lesz belőle, és szembesiti az alkoholistát a tettével. Pl. feleség esetén, elválik tőle, otthagyja.
Vagy pedig a másik “játék”, amit az asszonyok játszanak nagyon szivesen, mikor összejönnek, a “Szidjuk a férjeinket” cimű, ami azt hiszem, a házasság folyamán felgyülemlett felesleges “gőz” kieresztésére szolgál, amitől az “asszonyállat” holnap is képes lesz tovább sinylődni a rossz házasságban. Ha véletlenül egy olyan keveredik közéjük, aki boldog párkapcsolatban él, és elkezdi dicsérni a párját, egy kettő ki lesz golyózva közülük, mert nem a “játékszabályok szerint játszik”. És igy tovább, az élet többi területén. A legvéresebb játszma a háború nevezetű, nagyonsok ember bevonásával és manipulálásával, nagy áldozatokkal és hatalmas költségekkel. Isten mentsen meg tőle mindenkit. Akinek esetleg felpiszkáltam a fantáziáját, a könyv a Háttér kiadó gondozásában jelenik meg és 1.2oo forint, és nekem is vehetne valaki egyet, mert csak kölcsön kaptam , és szerdára vissza kell adnom.
Valaki???….. Előre is köszönöm !

This entry was posted on hétfő, április 30th, 2007 at 6:46 pm and is filed under Kategória. You can follow any responses to this entry through the RSS 2.0 feed. You can leave a response, or trackback from your own site.