Én vagyok a hülye, vagy aki mondja?

Vasárnap . A hét utolsó napja.Azokba az országokban, ahol a hét a vasárnappal kezdődik ott az első.

Az asztrológiában a vasárnapot a Naphoz kötik.

A Nap. A Nap a Naprendszer központi csillaga. Körülötte kering a Föld, valamint a Naprendszerhez tartozó bolygók, kisbolygók, üstökösök. A Nap tartalmazza a Naprendszer anyagának 99%-át, átmérője 109 földátmérő. 73,5%-ban hidrogénből áll, amely a központjában zajló magfúzió során héliummá alakul. Az ennek során felszabaduló, majd a világűrbe szétsugárzott energia nélkülözhetetlen a legtöbb földi élőlény számára: fénye a növények fotoszintézisét, hője pedig az elviselhető hőmérsékletet biztosítja.

Tavasz.A tavasz a mérsékelt éghajlat egyik évszaka. Trópusi, illetve száraz égövi tájakon nem létezik. Tavasszal felélénkül az élet, virágba borulnak a növények, kizöldellnek az erdők és a mezők.

A Föld északi féltekéjén március, április, május a tavasz hónapjai.

Vasárnap van, tavasz van, és süt a nap. Megyek a pékhez. Ormótlan nagy férfikerékpáron, az én állandó közlekedési eszközömön. Csak úgy tudok rá felszállni, ha egy kicsit oldalt megdőtöm, hogy az ülése lejjebb kerüljön.
A levegőben halott pillangók szárnyai kavarognak körülöttem. De lehet, hogy tündéreké? Vagy meggyfavirágszirmok.

Benyitok a pékhez. Ahogy kitárul az üveges ajtó, orromat megcsapja a frissen sült kenyér illata.
-Kérek két szép, világos szinű kenyeret. - mondom el a szokásos mondókámat, mert megint a Fekete árulja a kenyeret. Van egy másik, a Szőke.Annak nem kell mondani, meglát, és már veszi le a polcról a két kenyeret. De a Fekete olyan megátalkodott teremtmény, hogy ha nem mondom ezt a szokásos szöveget végig, képes és égett kenyeret sóz rám. Ezt már kellemetlen visszaadni, és megszégyenülve, leforrázott kutyaként oldalgok ki inkább a péküzletből. Mert a kenyér, az fontos, hogy szép legyen. Ezt akkor tanultam meg, mikor nálunk az a hatalmas nagy infláció tombolt, és a krumpli mellett a kenyér volt a fő táplálékunk.
Jó tanitómesterem volt, aki felkészitett a szegénységre, habár ő akkor már csak gondolatban foghatta a kezemet. Jolán néni. Ő mesélgetett, tanitgatott, a meséin keresztül oktatgatott fiatalasszonykoromban, mikor még mindennek csak úgy nekiszaladtam, ahogy felénk mondják, a bolond tehén az edesanyja …, a nagy megfelelési vágyból, hogy minden jó legyen, hogy az uram elégedett legyen velem. Akkor még nem tudtam, hogy olyan nincs, ez az állapot nem létezik, soha nem is fog bekövetkezni. Magával sem elégedett, meg senkivel sem a környezetében. Rágja belülről az elégedetlenség, mint valami féreg, a munkamánia. Nincs is neki célja. Csak a munka. Az pedig cél nem lehet, csak út. De ő már nem fog változni. Ilyen.

Jolán nénin jár az eszem.
- Marikám, majd meglátod, sokszor fogod te még emlegetni a Jolán nénit!
Áldott emléke mindig ott lebeg a fejem fölött, fogja a kezemet, visszafog a kapkodástól, mikor összeszalad a munka, és azt sem tudom, hol kezdjem, mellyikbe fogjak bele. Ilyenkor vette elő mindig a meséit, hogy elterelje a figyelmem a dologról, ne érezzem úgy, hogy hegyként szakad rám a tennivaló. Mesélt a gyerekkoráról, még mikor kiscseléd volt a zsidó Sárga Nácinál, akiről azt rebesgették, hogy a fiúkat szereti, vagy később az állomásfőnöknél, aki nagyon pontos ember volt, annyira pontos, hogy mikor egyszer a felesége később küldte utánna a reggelit, még a főtt tojást is a földhözverte nagy haragjában. Én pedig hallgattam, tátott szájjal , közben pedig elkészült a vendégeknek a vacsora vagy a vegyes savanyúság hegynyi halmaza került a spájz polcára nyugodni a téli vacsorákig, mikor véres hajnalok kannibál emlékeként jó zsiros húsok kisérőjeként asztalrakerül.

Pakolászom a kenyereket, vigyázva, hogy össze ne nyomja az egyik a másikat, mert még melegek, egy asszony nyit be hirtelen a péküzletbe. Látszik rajta, hogy siet, türelmetlen, valami nagy esemény előtt áll.

-Kérek három kiflit.. nem is, inkább négyet. - hadarja.
A Fekete sem értetlenkedik, sem nem vág pofákat, hogy debizony, ha ő már kivette a három kiflit, akkor miért nyúljon be a negyediké, serénykedik, rakja a kifliket a zacskóba, látszik rajta, hogy kiváncsi, őt is lázba hozta az asszony izgalma. Nem is birja ki, megkérdezi.

- Hova mennek, Ilonka néni?

- A szegedi virágkiállitásra. De már nagyon sietek, indul a busz.
Ki is viharzik az ajtón. Én is követem, lassan, ráérősen, én nem megyek sehová. Csak mennék. Méghozzá nagyon. Hisz tavasz van, ilyenkor az emberben is felserken a vére, és menne, menne, akárhová… valahová. Látom még, ahogy az emberek ülnek a buszon, a párás üvegen kersztül, vidámak, arcukon a várakozás izgalma. Utánnuk küldöm gondolataimat, mig a busz eltűnik a kanyarban.

This entry was posted on vasárnap, április 15th, 2007 at 12:08 pm and is filed under Kategória. You can follow any responses to this entry through the RSS 2.0 feed. You can leave a response, or trackback from your own site.