Gondolatok
Tavasz van. Mindenféle kis öklömnyi tollpihe madarak részeg nótákat énekelnek fészekrakásról, szerelemről, meg még a fene tudja miről nem dalolnak. Vagy csak egyszerűen örülnek. Sokat gondolkoztam már ezen. Mint minden más hülyeségen is, mikor nyugodt vagyok. Akkor szoktam rátokborogatni azokat a jó kis unalmas dolgokat, amik főleg a semmiről szólnak. De rájöttem, hogy az a jó lelkiállapot. Én már nem nagyon hiányolom, hogy falrengető dolgok történjenek velem.Vágyom a nyugalomra a csöndre, a szeretetre körülöttem.
Ú T Á L L O M A F É R F I A K A T ! !
mondhatnám. Egy végett nem kell útálni az összeset. De félnem szabad tőlük. Mint ahogy az is fél a kutyáktól, akit valamikor gyerekkorában megharapott egy kutya. Annak meg is van az oka a félelemre. Meg is szokták érteni . Mint ahogy engem is megért az az egy, akinek megbocsájtottam még azt is, hogy ő férfi.
Olvasok. Fájó emlékek szakadnak fel a lelkemből. Nagy darabokban, mint ahogy a tavaszi sár ragad az ember cipőjéhez a megkelt földből.
“Kétszer. Fantasztikus forró, lucskos punci, el vagyok ájulva. Azután visszamegyünk a társasághoz. Ő az övéhez, én az enyémekhez. Nagyfiam nem veszem az ölembe, amikor felkapaszkodna. Lesöpröm. Büdös a kezem, az orrom, büdös vagyok. Elégedetten bűzlök a családban. Vászoncipőmön, zoknimon kétkampós koldústáskarojtok.
Az enyémet észre se veszem. Azt se, mindent lát. Sápad.”
Önkinzás. Vájkálok a saját lelkemben. Önnön ujjaimat mártom bele a még mindig fájó sebbe.Megnézem a kezem. Még vérzik. Fáj. Pedig már egy jó ideje elmúlt. Mikor én képviseltem azt a másik oldalt, aki sápadozott, és mindent tudott. Sokat gondolkoztam már rajta azóta, nyugtatgattam magam, hogy ez nem ellenem irányult, nem engem akart megbántani, megalázni vele, hanem csak magának szerette volna bebizonyitani.. hogy.. a fene sem tudja mit. Vagy csak neki is tavassza volt, mint a kutyáknak, és részegen, az ösztönétől hajtva kódorgott az éjszakában. Mást ölelt, mást hallgatott, mást szeretett, mást nézett. Mégis, nekem csinált gyereket.
M I É R T ? ! ?
Cssss.. kicsim, ne sirj, mindjárt megjön apuci. - nyugtatgattam a siró gyereket.. vagy magamat? Egyikünk sem hitt benne..
Forró könnyem ráhullott a rózsás , telt babaarcra.
M I É R T N E M É N K E L L E K N E K I ??
Vagy ha már nem kellek, miért nem enged el?
Se veled se nélküled? Vagy ha már kikódorogta magát, és kihuny belőle a vágy, jó lesz megpihenni mellettem?
“Kicsomagolja a pelenkából, előhuzigatja hálóingéből a tejfelfogó öreg pelenkát, magyarul, kipelenkázza magukat, félig behúnyt szemmel leereszkedik a fotelba, odagörgeti a kisfiút, ölébe veszi, és bal mellét, ez éjszakánként a második mell, odakínálja a gyereknek. A gyerek meg cuppog. Az ő szeme is csukva. Ülnek csukott szemmel. A gyerek a tejre gondol. Az anyja rám. Pontosan ismerem a szavakat, amelyekkel rám gondol.”
Lázas a testem, lázas a tejem, cserepes a szám, égek belülről. A gyerek szopja ezt a lázas, ideges tejet . Sir, a hasa fáj. Nagyokat görcsöl kicsike teste. Megint magunk vagyunk. Le fel járkálok az üres szobában, ahol csak az óra tiktakolása hallatszik. Várjuk haza. Nem jön. Már nem is kérdezem, hogy miért, hisz a válasz mindig ugyanaz.
- Hova mész?
- Dolgozni.
- Mikor jössz?
- Nem tudom.
Menekül tőlünk. Bárhol, csak otthon ne. A pelenkaszagtól, a gyereksirástól. Mindentől, amit most az otthont jelenti.
M I É R T M I É R T M I É R T ? ?
“Mondom Ildikónak, hazaugrom, megnézem, mi a helyzet.
Persze, mondja. Pénzt ad, nekem fél éve egy krajcárom sincs. Belém karol, kikísér a komphoz, duruzsol, bújik, ölel.
Otthon. Az enyém hideg orra, keze. A kisfiú taknyosan a dunna alatt. A nagyfiú kórházban. Jégverem a nagyszoba, az olajkályha alig pislog. A fölső szellőztetőablak nem záródik.”
Hát ezért. Itt is hasonló a helyzet. Most ahogy igy utólag visszagondolok, a férfiaknak nincs lelkiismeretük? Vagy hogy tudnak vele elszámolni??
“Most. A férje. Volt férje. Az özvegy.
Írja a mellékletben: …amióta Ildikó megbetegedett, és várta Magát, várta, egyszer talán meglátogatja, de azt megtiltotta, hogy bárki írjon Magának, megírja a betegségét, és biztosan nem is engedte volna be Magát, nem engedte volna, hogy lássa ebben az állapotban, a csomag kikészítve a polcára, mert a polcosszekrényben még mindig ott fekszenek a Maga itthagyott ruhái, a fogkeféje és a söröspohara is ott van a ezen a polcon, Maga talán haragszik Ildikóra, pedig nagyon szerette Magát, bár soha nem beszélt erről az időről, és kérdezni sem volt szabad, arra kérném búcsúzóul, ha képes megbocsátani, ne gondoljon haraggal szegény néhai feleségemre…”
No. Ez legalább meghalt. Az én esetemben jött a második, harmadik, meg a ki tudja hanyadik. Aztán egyszer csak elfogytak. Maradtam én. De mostmeg én nem szeretnék maradni.
(A novellarészletek Ónagy Zoltán : A boszorkány regénye hazatért c. novellájából valók)
április 11th, 2007 at 9:42 pm
sad story