Én vagyok a hülye, vagy aki mondja?

Csukódik a bejárati ajtó, ismeretlen hangokat hallok az előszobából. Még nem látom, ki jött hozzám. Ritka a vendég, aki engem látogat. Régi ismerős érkezik. Azoknak az unokája, akiktől ezelőtt 16 éve a házunkat vettük. Azóta nem járt erre.
-Szia. Igérgettem, hogy jövök, és egyszer csak itt vagyok. -hangjában zavarodottság érződik. Nemrégiben vált el, még friss az emlék, nem lehet tudni, ki hogyan reagál erre az újdonsült állapotra. Mert furák az emberek. Nem lehet soha kitalálni, hogy mi az , amit elitélnek, mi az amit jóváhagynak. Nem is kell adni a véleményükre, az a lényeg, hogy az ember a saját lelkiismeretével összhangban cselekedjen, elvégre azzal kell jóban lennie élete végéig, nem pedig a szomszédasszonnyal. Habár nem árt azzal sem.
Gyorsan befejezem a neten a megkezdett beszélgetést, elköszönök egy időre partneremtől, és leülök a fotelembe.
-Nálunk pedig nemrégiben lakodalom volt. A fiam nősült. -fényképeket szed elő a táskájából, mozdulatokkal töri meg zavarát.
Kezembeveszem a képeket, nézegetem az ifjú párt, az esemény kedvéért ismét egymás mellé kényszeritett szülőket. Boldogan mosolyognak, talán még meggondolatlanul át is ölelnék egymást, hisz mégiscsak az ő közös munkájuk, nevelésük eredménye ez a nagyszerű fiatalember, aki védőn öleli piruló kis menyasszonyát.
-Mi diszitettük a termet is, még kérdezték is a vendégek, hogy melyik céggel dekoráltattuk.Mi pedig csak mosolyogtunk, hogy hogyne, persze, még majd arra is pénzt adunk, hogy valamelyik puccos nagynevű cég csinálja meg azt, amit jó izléssel, szorgos munkával mi is meg tudunk csinálni.
Tényleg szép lett. A falat és a mennyezetet piros és fehér lufik ,sodort kreppapir- girlandok diszitették. Helyesen el lett találva az arány, sem túl kevés, sem túl sok.
-De rátérnék a lényegre, hogy miért is jöttem valójában. Azt szeretném kérdezni- hangja itt egy kicsit megremegett- hogy megvan e a kertben a körtefa? Mert tudod, jövőre pedig a lányom megy férjhez, és az ő lakodalmára annak a terméséből készült pálinkát tettünk félre. A fiamnak bodzát. És most, ahogy valamelyik nap nézegettük a pincében a pálinkáshordót, eszembejutott, hogy meg e lehet még az az öreg körtefa a nagymama kertjében. Már akkor is hetvenvalahány éves volt, most pedig még több, ha még megvan.
Nagyot nyelek, gombóc keletkezett a torkomban.Az elsők között volt, amit a férjem kivágatott. A második a diófa. “Rossz” helyen volt.
Persze, melyik diófa van jó helyen, mikor akkora koronája van, hogy árnyékot vet az egész kertre. Az ember vagy szereti a fákat, és akkor megbocsájtsa nekik azt is, hogy alattuk csak a fű terem meg, vagy kegyetlenül kivágja, hogy még az emlékük sem maradjon. Esteleg csak az emberi szivekben.
-Tudom, még a nagymama mesélte, hogy kicsike kislány volt, boltosost játszottak a szomszéd kislánnyal, és mind leszedte a körtefa leveleit, mert az volt a pénz, amivel fizettek. Akkor még apró kis fácska volt. De megverte az anyja érte.. Ezt a mesét sokszor elmesélte nekünk mikor nála aludtunk a jó meleg dunna alatt a banyakemence melletti ágyon.
Persze, hogy a banyakemencét is szétszedtük. Mit keresne az egy modern lakás kellős közepén? Mikor átépitettük a házat, még eszembejutott, hogy jó lenne elhivni azokat, akiktől vettük, akik megörökölték nagyszüleik halála után a házat, de utánna eszembejutott, hogy minek? Hadd éljen csak úgy az emlékeikben, ahogy még gyerekkorukból megmaradt. Mert igy, modernizálva, csak nekünk szép. És ha egyszer mi is elmegyünk a nyugatiba (itt nálunk a temető van arra) akkor majd a fiatalok ugyanilyen kegyetlen rombolást visznek végbe abban, ami nekünk évekig az otthonunkat jelentette. De ez a világ rendje, ebbe nem szabad beleszólni. A fiatalok mindig meg akarják váltani a világot. Aztán mire megöregszenek, addigra rájönnek arra, amire mi is. Változik az magától is.

This entry was posted on szerda, április 4th, 2007 at 8:56 am and is filed under Kategória. You can follow any responses to this entry through the RSS 2.0 feed. You can leave a response, or trackback from your own site.