Ez nehéz szülés lesz
Nem tudom, hogy mit csináljak, és nincs is senki, akitől tanácsot kaphatnék. Elég régen tudatosodott már bennem, hogy szociális háló nélkül egy ember, az csak egy ember.Kiszolgáltatott és védtelen.
Honnan is kezdjem? Valaki engem, a közvetlen környezetemben sokat bántott. Méghozzá úgy, hogy nem is tudatosult bennem ez a bántás, nem bántásként éltem meg. Lehet, hogy ehhez sokban hozzájárult a saját mazochizmusom is. Olyan légkörben nőttem fel, hogy sok bántásról és megalázásról azt hittem, hogy ez normális, és valahogy felnőttként sem tiltakoztam ellene, se nem volt senki, aki megvédett volna. Furán hangzik ugye? Kedves barátom! Még mielőtt nekiállnál szörnyűlködni, hogy hogy lehet valaki ennyire hülye, próbáld elképzelni az életedet a “szólok valakinek, és az majd szól valakinek, és jönnek segiteni” kategória nélkül. Egy kis szünetet tartok, hogy bele tudd élni magad a helyzetbe…
No, sikerült? Ha még mindig úgy érzed, hogy “No, téged aztán meg végképp nem..!” akkor közlöm veled, hogy egy nagyon korlátolt és buta ember vagy, aki majd csak ezután kezd különböző helyzetekbe kerülni, és meglássa, hogy a saját erejére támaszkodva mennyit is ér valójában, és hogy az “ÉLET NEM HABOSTORTA” az nem egy buta frázis, hanem nagyon is igaz. És ha pedig sikerül neki leélni az életét úgy, hogy segitség nélkül halmoz sikert sikerre, akkor emelem a kalapom, és bocsánatot kérek, tényleg tehetetlen és lehetetlen egy nőszemély vagyok. Mert, igen.. ezt is még hozzá kell tennem, hogy nő vagyok, ami halmozottan hátrányos kategória itt a bérces balkánon.
Sokat gondolkoztam azon, hogy tényleg alacsonyabbrendű élőlény a nő a férfinél. Egy darabig nagy büszkeséggel is töltött el az a tudat, hogy az a himnemű lény , akivel összekötöttem az életemet fennhangon hirdeti a nemek közötti egyenjogúságot. Jó sok időbe tellett, mire rájöttem,hogy ez alatt azt kell érteni, hogy a pasi nyugodtan viselkedhet bunkó tapló módjára a hozzá tartozó nőhöz, mivel egyenjogúság van. És itt nem arra gondolok, hogy a nőt előre kell engedni az ajtón, meg feladni a kabátját. Mert ezek tényleg valami múltbéli csökevények, aminek már nem látom semmi értelmét, tehát nem is igénylem. Addig, mig a gyermekemet a karomban cipeltem, addig tényleg szerettem volna, ha előreengedjen, meg kinyissa előttem az ajtót, de ahogy ez megszünt, tovább már nem. A kabátom, pedig ha megpróbálja valaki föladni, akkor azzal csak bajt okoz, mert nem találom soha az ujját, hogy beledugjam a kezemet. Ezt a megkülönböztetett bánásmódot, ami szerettem volna, ha női mivoltamnak kijár, kizárólag az egyenlőtlen erőviszonyokra értendő. Hanem csak és kizárólag az erőviszonyokra. Én nem vagyok olyan erős, mint egy férfi, nincs akkora izomtömegem és nem tudok olyan agressziven viselkedni, mint egy férfi. És lényegében ezt ő is csak a hormonjainak köszönheti. Mint ahogy én, a nő, jobban igénylem a szeretetet, a kötődést, a másikhoz való odatartozást, és ez is a hormonjaimból adódik.. az oxitocin felelős érte.
Mennyire is egyszerű mindez!! Ez a világ tökéletesre van berendezve, csak mi bonyolitsuk túl. Te erős vagy és védelmezel, “tetőt” adsz a fejem felé, cserébe én szeretlek és gondoskodom rólad. A nőnek szüksége van rá, hogy kötődjön a férfihez,hogy a franc essen bele a hormonjainkba! Nem csak a szex, kizárólagosan a szex hiányzik. Mert a nő mindig talál egy hosszabb valami eszközt, amivel az ilyen-olyan igényeit ki tudja elégiteni.. de ahhoz nem lehet kötődni.
De viszont a pasi.. hm.. még a legpuhább férfitenyér sem ér fel a legrosszabb p.ncival sem..
He he.. ezt kapd ki komám, igy április elseje előtt, és ez nem vicc. Tehát nekem van valamim, amit adok neked, és cserébe te védelmezel engem, és biztonságban érzem magam melletted. Mert egyáltalán nem mindegy, hogy én, a nő kire bizom magam, mikor pl. utódnak adok életet, amikor legalább annyira kiszolgáltatott vagyok, mint az a csecsemő, akit ringatok.Akkor nekem nagyon biztonságban kell hogy érezzem magam, hogy gondos és megfelelő anya tudjak lenni.
Sajnos, ezzel az okosságommal egy kicsit elkéstem, mert nem igy történt. Az én drága párom a város másik végéből figyelte aggódva, hogy én és a kisbabánk lázasan fekszünk otthon, és senki sincs a közelünkben, aki egy meleg teát főzne. De mivel az én anyám egy kiváló dolgozó anya volt, aki kiskoromban úgyszintén ilyen kiváló gondoskodásban részesitett, tudtam, hogy csak meg kell türelmesen várni, mig hat a lázcsillapitó, és már el tudom látni a beteg gyerekemet.És ezért sokáig nem is lázadoztam a sorsom ellen. Mikor két liter forró tejet ráöntöttem a kezemre, mert nem figyeltem oda rendesen, a járókában csetlő botló kisbabámat néztem, akkor, mikor sikerült elszakadnom úgy két óra múlva a fürdőszobai hidegvizes csaptól, már mehettem is le biciglivel az ügyeletes orvoshoz. Dehát.. én voltam az emancipált nő, akit már az anyukája is apró korától önnállóságra szoktatott, mert ő pedig a dolgozó nő volt. És aki azt hiszi,hogy túlzok vagy viccelek, arra csak elnézően mosolygok, hogy.. persze, drágám… igazad van.. ilyen nincs…
No, mindegy, a gyerekemnek sikerült felnőni, legalábbis a kamaszkorig eljutni, és nekem is sikerült megőrizni a maradék józan eszemet, sőt még a humoromat is. Egyedül csak a toleranciám fogyott el. Többé soha senkinek nem fogom megengedni, hogy megalázzon. Ütök , vágok, rúgok, harapok. Isten engem úgy segéljen!
(Ha legközelebb is ilyen nosztalgikus hangulatba kerülök, akkor majd folytatom, jó?)