A lány biciglivel és a hegedűs
Az asztalnál ültek. Keze a férfi kezében nyugodott, szemével az asztalon lévő kapucsinó tejszingombócába csorgatott csokoládét nézte. Fura irásmóddal irt cifra betűk a hófehér labda testén.Emlékeket tárolt az agyába, szorgos fényképezőgépként járt a szemgolyója. Szüksége volt ezekre az emlék-képekre a magány óráiban. Most még együtt vannak, boldogok. Most még… Pár óra együttlét, pár pillanat gyönyör, és a hosszú hosszú néma, hangnélküli órák a négy fal között, amiket csak úgy tud elviselni, hogy morzsánként szedegeti ki lelkéből az eltárolt képeket arról az időről, amit együtt töltöttek,mikor boldogok voltak. A bágyadt, koratavaszi napsugár melegitette az arcukat, az udvar kőköckái között moha zöldellett. Az udvar sarkában majdnem életnagyságú bronz szobrok. Egy lány, századeleji ruhában, kalapban, mellette régimódi kerékpár. Nem messze tőle hegedülő fiú szobra, olyan pózban, mintha csak a biciglis lánynak játszana, és az áhitatosan, útját megszakitva figyelné. Az asszony ábrándozva nézte a szobrokat. Milyen közel vannak ezek is egymástól, mégis milyen távol. Vajon, mikor leszáll az éj, és hazamennek a vendégek a kávéházból, és már senki nem látja őket, akkor vajon a fiú leteszi a hegedűjét, hogy odamenjen a lányhoz, gyengéden a karjába vegye, és átölelje?Vajon ők is csak titokban boldogok, mikor senki ismerős nem látja őket? Csak vadidegen emberek? Vagy csak a csillagok?