Én vagyok a hülye, vagy aki mondja?

Hajnali négy óra. Forgolódom az ágyban. Nem birok aludni. Egy téma kikivánkozik belőlem. Nem csoda, hogy az irók többnyire magányos emberek. Ki vagyok én? Ki vagyok én , szőkén, barnán, tizévesen, húszévesen és éretten? Mindig ugyanaz, vagy állandóan változó? Megújul a tartalom, vagy csak rakodnak rá az ujabb rétegek?

Most jó. Most szép volt ez a tél, röpült veled az idő. Mi vagyok én neked? Nem tudom. Ezt csak te mondhatod meg. Azt tudom, hogy mi akarok lenni. Én akarok lenni neked a kenyér, a só, a levegő, a napfény. És ez vagy te is nekem. A reggeli ébredés, az álmosan bepötyögtetett néhány szó. A napközbeni, összefonódott, táncoló gondolataink. Némelyik gyökeret, majd indákat növeszt. Túlnő rajtunk, és más emberek lelkébe is magokat ültet. Én, én vagyok. Még nem teljesen, de már sokkal inkább. Lassan lekerülnek rólam a láncok, de az ostor még a fejem felett van, és néha dörren, fekete csikot húzva maga után. De már a bőröm nem sérti fel. Védőburkot alkottál rá, bevonta láthatatlan anyaggal az irántad érzett szerelem. És már nem fáj annyira az ostorcsapás. Csak egy pici csikot hagy a bőrömön. És az gyorsan múlik. Te vagy nekem, és az irás. Ez a két láthatatlan orvosság. Ezek alkotják a köpönyeget rajtam. Egyszer, egy régi februárban, mikor az éles, bántó fényre ébredtem, egy nagyonfehér szobában. Körmeim alatt alvadt vér, csuklóim bepólyálva. Szemeimből könny csurgott, mert akkor már tudtam, tudtam, hogy itt maradtam. Bármennyire is szerettem volna elmenni, becsapni az ajtót erre a valamire, amit van, akik ÉLET-nek neveznek. Én akkor nem éreztem annak. Csak egy felesleges tehernek, egy rákos daganatnak, amivel az ember kel és fekszik, hiába nem akar rágondolni, akkor is VAN.

Miért nem gondoltam arra akit nagyon szeretek, és hátrahagyok? Olyankor az ember nem szeret senkit, nem akar semmit, csak egyetlenegyet: megszünni.

Nem volt aki kirángasson ebből a beszűkült tudatállapotból. Pedig úgy látszólag nem vagyok magányos, vannak igen közeli hozzátartozóim. Hogy ezek soha nem is akartak hozzám tartozni, az egy más dolog. Mindig is csak ők voltak saját maguknak, és az is volt nekik a legfontosabb. Rámerőltették a saját életüket, a saját gondolataikat, és megpróbálták velem elhitetni, hogy ezek az enyémek, az ÉN gondolataim, és nekem is az a jó, ami nekik. Mert ha nekik úgy jó, akkor nekem miért nem. Azért, mert én MÁS vagyok. Soha nem is voltam olyan, mint ők, de nem engedték, hogy kikeljen a bábból az a pillangó, aki ÉN VAGYOK. Vagyok, aki vagyok, de ÉN vagyok. Először szépen kértem, hogy engedjék meg, hogy végre én legyek.. tudok magamra vigyázni, nem vagyok gyengeelméjű, hadd egyem az életet az én kanál-mércémmel. Még ha kisebb is az a kanál, mint amekkorával ők tömködik a számba…

Harcot inditottam, szabadság-harcot. Elveszitettem, erősebbek voltak, és túlerőben. Nekem pedig még szövetségesem sem akadt. Magam voltam, gyönge, és elbuktam. Megpróbáltam egy darabig úgy sinylődni. Nem ment. De a vágy megmaradt bennem. Menekülni, el innen! Nem lehetett előre, nem ment oldalra, nem ment felfelé. Maradt a LE. Ezt választottam. Valaki, valami azt akarta maradjak. Talán feladatom van? Talán épp te vagy a feladatom? Talán csak annyit akart az a valaki, vagy valami, hogy nekem is jó legyen, végre megismerjem azokat az érzéseket, amit eddig nem? Milyen az , ha valaki elfogad olyannak, amilyen vagy, és olyannak szeret? Nem gondolkodom. Igy jó. És ha valami jó, akkor nem kell izekre szedni, hogy az mitől jó. Csak élvezni. Mint a kenyeret, mint a sót, mint a levegőt. Mint a napfényt.

This entry was posted on péntek, február 2nd, 2007 at 5:56 am and is filed under Kategória. You can follow any responses to this entry through the RSS 2.0 feed. You can leave a response, or trackback from your own site.