Én vagyok a hülye, vagy aki mondja?

Endrével már többször nekifutottunk ama titok megfejtésének, hogy mire jó a kritika, sőt jó e valamire egyáltalán. Mi ketten, két amatőr, írást kedvelő ember. Nem iró, mert még majd valaki sértve érzi magát. Nem… mi csak a saját lelkünk gyönyörűségére rakjuk a kis fekete micsodákat a monitoron egymás mellé, amik szóvá, a szavak mondatokká, és a mondatok mondanivalóvá állnak össze. Nem valami magasröptű eszmefuttatássá, hanem csak a saját kis szürke világunk béka segge alóli perspektivájának szemléletévé. Úgyhogy nem kell aggódni, hogy sok vizet zavarunk az okfejtéseinkkel, és egyetlen igazi irónak sem vesszük el a kenyerét, mert a mi kis mezei eszmefuttatásunkkal nem emelkedünk magasabb irodalmi szférákba, hanem megmaradunk a blog kategóriában, ami mint tudnivaló, nem lira, nem novella, de még nem is karcolat, hanem blog, más néven virtuális napló, és naplót irni tud minden álmodozó, romatikus lelkű kamaszlány, sőt minden idióta féleszű hülye is, aki megtanulta a betűvetés nemes tudományát.
Nos, tehát ott tartottam, hogy blogot irunk, ami irásmű nem veti alá magát a megmérettetésnek és kritikának, mert a blog az vagy nincs, vagy van, legfeljebb nem olvassa senki, de kritizálni nem kell, legfeljebb egy két jóindulatú megjegyzést fűznek hozzá a magasan szálló egyedek, ami lemerül a “csak igy tovább, kispajtás” lekicsinylő vállveregetésében.
Vagyis a teljes igazsághoz tartozik, hogy én elkövettem azt a hatalmas balgaságot, hogy tollam által megszületett néhány zsengémet kiengedvén óvó szárnyaim alól, mint gondatlan kotlós, hagytam , hogy a kritikus héja-karma izekre szedje. De minden rosszban van valami jó, csak gondosan kell keresgélni, sikerült a saját bőrömön megtapasztalni, hogy tényleg igaz az az állitás, hogy a kritikusok ecetet reggeliznek, és vitriolba mártogatják a tollukat tinta helyett, de az is lehet, hogy krónikus székrekedésben szenvednek, vagy fájdalmas gyomorfekélyük van, és ez behatárolja a kedélyállapotukat, és képtelenek bármiről is valami szépet vagy pozitivat mondani. Nagy az Isten állatkertje, és elfér benne jó néhány teremtmény. Tudom például, mert tanultam, sőt, képen is láttam, hogy létezik kacsacsőrű emlős, de soha nem éreztem vágyat magamban, hogy megismerkedjek vele, megszeliditsem, vagy megsimogassam, beérem azzal, hogy tudom, VAN OLYAN jószág. Igy vagyok valahogy a kritikussal is. Nem sok hasznot hajt, átmeneti állapotú élőlény, aki megrekedt az evolúció ranglétráján, lelkében ezerféle fekete szörnnyel hadakozva, amik végett képtelen meglátni az irásokban a szépet, a jót, a kedveset. Hivatásának felkent papjaként szorgalmasan szaglászik, nyomoz, szimatol egészen addig, mig diadalittasan ki nem emeli a tojásból a hajszálat, nem is gondolva arra az apró tényre, hogy pont ő ejtette bele, belemagyarázván egy egy irásműbe olyan dolgokat, amiket az irónak esze ágában sem volt gondolni, csak egy kicsit sejtelmesebben fogalmazott, és nem volt eléggé egyértelmű, és teret hagyott az olvasó fantáziájának. Mert mit csinál a kritikus valójában? A saját kis szutykos szemüvegén át szemlélgeti a világot,mert mi máson át nézze, ha ez van neki, önmagából kiindulva, és oda is térve vissza, lesüllyedve a ” nekem tetszik” és “nem tetszik” szintjére, esetleg azt figyelembevéve, hogy trendi e az irásmű, vagy pedig nem az, és hogy tudott e neki lelki élményt nyujtani, úgyszintén szubjektiv véleményformálásként.
Elég baj az egyébként, hogy globalizálódott társadalmunkban az ember eltárgyiasult, egy eladható, vagy pedig nem eladható értéket képvisel, és attól érzi jól vagy rosszul magát, hogy mennyire “taksálódik” a “piacon” az értéke.Drága barátaim, álljunk már meg egy szóra! Emberek vagyunk, és nem eladásra kinált táskák a polcon!! Mi lenne akkor, ha mondjuk az a táska, amelyik nem kelt el ebben a hónapban, kellemetlenül kezdené érezni magát, és elkezdené magát szégyellni és depresszióba esne? Lehet rajta nevetni, de velünk emberekkel pontosan ez történik, mikor igy értékelnek, vagy leértékelnek bennünket. Az ember, az önmagában érték. És minden ember jó és alkalmas valamire. Mondhatnátok, hogy ezt mindenki tudja. Igen, tudja, de egyáltalán nem úgy viselkedünk, egyáltalán nem úgy viselkednek velünk. Még velünk , irókkal sem. Vagyis maradjunk az irásmű elején emlegetett kategóriánál: irni kedvelő emberekkel.Kibocsássuk a lelkünk egy darabkáját az irásunkon keresztül, közkinccsé tesszük azt, és remegve várjuk, hogy mit mondanak rá a különböző kritikusok, hány pontot vagy csillagot kap a különböző netes megmérettetésekben, egycsillagossá válik e vagy ötcsillagossá,mint a konyak, vagy brandy, hogy Hofit idézzem, alsobrendivé vagy felsőbrendivé. Mintha valami irásmű tényleges értéke attól függne, hogy a piac jelenlegi állapota szerint van e rá igény vagy nincs? Honnan tudják megállapitani a valós igényeket? Ki mondja meg azt? Hisz … most csak egy példát mondok : a médiában is azt “esszük”, amit feltálalnak a számunkra. Ha van igény rá, ha nincs. Eszi, nem eszi, nem kap mást, vagyis a MÁS is ugyanolyan, mint ez. Műanyagvilág, polivinil, plasztika. Muszáj ennek igy lenni az irodalomban is? Muszáj elüldözni, lepontozni azt hogy önértékelésáben csökkenve, lesunyt fejjel kullogjon el, és megbánja azt a pillanatot is, mikor “ceruzát” vett a kezébe az, aki esetleg nem a trendi irányzatnak megfelelően ir?? Vagy miért KELL kitenni magát a kritikusi megmérettetésnek ahhoz, hogy az olvasó elé tudjon kerülni, bekategorizálva, bedobozolva a JÓ vagy NEM JÓ bélyeggel a hátán?? Hisz hogy valami alkotás jó vagy nem jó, úgyis csak az IDŐ képes eldönteni. És ami arany, az meg fog maradni, és a szemétdombon is fog fényleni, ami pedig csak futtatott, és divatos, az pedig úgyis kimúlik magától, és évek múlva a kutya sem emlékszik majd rá. Mert mi a művészet? Az, mikor sikerül áttörni a tényeket, és eljutunk a valóságig.Ne akarjuk ezt meggátolni.

Az előzmények itt
http://www.rpgportal.hu/content/view/1241/313/
tekinthetők meg

This entry was posted on csütörtök, január 4th, 2007 at 3:38 pm and is filed under Kategória. You can follow any responses to this entry through the RSS 2.0 feed. You can leave a response, or trackback from your own site.