Én vagyok a hülye, vagy aki mondja?

Vélemény

Trethon Judit emlékére
Nagyon kell keresgélni a szavakat, amivel ki tudnám fejezni csodálatomat és tiszteletemet irántad. Nem találom őket, mert padlóra küldött halálod híre. Szomorú vagyok, meg vagyok döbbenve.
Sokat beszélgettünk a Szefantoron egy egy macskával az ölünkben. Mi ketten, macskaimádók és mérlegek a horoszkópban.
Örülök, hogy legalább a SF WIW oldalán a barátodnak mondhattam magam.

Nagyon sajnálom, hogy a pénzhiány és egyéb tényezők megakadályoznak benne, hogy résztvegyek a temetéseden, kikisérjelek utolsó utadra.

Legalább egy virággal a tudtodra adjam, hogy nagyon szerettelek és tiszteltelek.

Soha nem foglak elfelejteni.
Kedves Juditom! Nyugodj békében.

Vélemény

Vélemény

Mégiscsak tele pofával dicsekszem. Pedig megfogadtam, hogy csak akkor jártatom a szám így blogilag, ha sikerül végre nyerni valami pályázaton. De felülírom a saját szabályaimat, és (jó kis mónikasóból ellesett szlenggel élve) kiordibálom ország világ előtt, hogy az Abyss magazin 2oo8-as évre megjelentetett pályázatán belekerültem az első 1o- be, akinek a novelláját érdemesnek találják leközölni. Hurrá és gratulálok önmagamnak, meg hasonlók, jutalmam egy öt gombócos fagyi, saját pénzűleg vásárolva és önnállóan elnyalogatva.

Jó. Tudom. „Futottak még” kategóriába kerültem. De nekem eddig még a válogatásba sem sikerült bejutnom.

Irtam az „Aranytoll” pályázatra. Ott taroltak a nyálas történetek az „Optimista Magyarországért”. Ha ettől lesz optimista, akkor rajtam ne múljon.

A HP pályázatra…. no, ott tényleg jogos volt a kigolyózás, mert azt a novit olyan rövid idő alatt ütöttem össze, hogy az tényleg botrány.  Vagy pedig az derült volna ki, hogy zseni vagyok, ami ugyebár nem vagyok.

 

De itt az Abysson le fogják közölni a novellámat, kilenc másikkal együtt:

 

• Sümegi Attila: Új kelet felé
• Bodródi Miklós: Megújulás
• Novák Gábor: Megváltók a tetőn
• Hantos Norbert: Főnixnek született
• Kiss Tölgyesi Mária: A hedonizmus ára
• Udvari Máté: Kölcsönhatás
• Köcsky Rudolf: Reanimátor: a pszichonauta
• Andrew Lucas McIlroy: Mélytenger
• Farkas Balázs: Az önkéntes

 

Wilhelm József: A látvány, egy másik szemszögből… c. műve a zsűri megítélése szerint nem sci fi, de érdekesnek találták, és ez lesz az első, ami felkerül az Abyssra.

 

A győztes novellák már fent vannak az oldalon, lehet olvasni őket.

 

1. helyezett Szalay Sándor: A szervita program c. novellája lett

 

2. helyezett Jakab R. József : Roncsbrigád c. novival

 

3. helyezésen Szabó Tamás : Istenek szemete

Bolyki Tamás: Új generáció c. novellája osztozik.

 

A pályázatra 59 pályázó jelentkezett 78 pályaművel. 15 alkotás nem felelt meg a pályázati kiirásoknak, és zsűrizésre 63 pályamű került.

 

Gratulálok a nyerteseknek, köszönet a zsűritagoknak, Honfy Ágnes Ilonának és Csupor Bélának , pusszatás mindenkinek, és bővebben ITT lehet tájékozódni meg olvasni.

Én megyek, nyalom a fagyit.

 

Vélemény

Vélemény

 

 

 

Eugénia császárnő

 

Megint a kutya és a macska a bűnös! Mert ha szépen megeszik a maradék tejberizst, nagyszőlővel, akkor nem keveredek ilyen konyhai horror kalandba. De nem akarták. Nekem pedig nem volt szívem kidobni a kukába.

 

A lányom is válogatós. Ő hónapok óta él pizzán és gyümölcsön. Szerinte ez merő rágalom, ő nem válogat, hajlandó megenni a kolbászost is, a halast is és a szalámist is. Csak pizza legyen.

Valamelyik este sikerült rábeszélnem, hogy főzzünk tejberizst.

Egy keveset akartam, de a rizsszemek másként gondolták. Lett belőle egy jó nagy fazékkal. Harmatos kamaszom nem sokat pusztított el belőle, a maradék bekerült a hűtőbe. Meg az gondolataim közé. Mit lehetne kezdeni vele?

 

Fel a netre, mostanában onnan főzök. Rá is akadtam egy jó kis receptre egy blogban, szép szöveges körülkerítéssel, amit külön élvezek.

„ l’ Imperatrice” rizskoch, amit állítólag III Napóleon feleségének, Eugénia császárnénak tálaltak először, és alapja a tejben főtt rizs. No, ha egy Maria Eugenia Ignacia Augustina Palafox de Guzmán Portocarrero y Kirkpatrick, Teba IX. grófnője, ismertebb nevén Eugénie de Montijonak jó volt, akkor reménykedhetek, hogy az én Kiss Angélám is megeszi.

Szép asszony volt ez az Eugénia császárnő, semmi homályos folt a hírnevén, mert mondjuk ha olyan receptet találok, hogy „EZMEGEZ Lukrécia Borgia módra, nem biztos, hogy megfőzöm.

A recepthez mellékelve bizalomgerjesztő kép, és a leírás.

Egy álom:

 

25 dkg kerekszemű rizs

1 l tej

1 dl víz

15 deka cukor

2 marék mazsola

No, ezzel megvolnánk, már ott pihen a hűtőben, két napja sorsára várva. Tojás az természetesen nincs itthon, irány a piac, jó drága, 8 dinár darabja, az árus megkérdezte, hogy adhat e 1oo dinárért 12-őt. Én természetesen már megint valami máson ábrándoztam, rábólintottam, hogy igen. Utólag számoltam utána, hogy átvágott 4 dinárral. Ebben nem a néhány garasos veszteség a bosszantó, mert régi vágású úriasszony vagyok, aki szokott „borravalót” is adni, hanem az, hogy hülyének néztek.

Megvannak a tojások, lehet folytatni a sütést.

Szépen, akkurátusan szétválogattam 4 tojást, a fehérjét egy edényben habbá vertem, a sárgáját bele a tejberizsbe. Majd óvatosan beleforgattam a fehérjét is. Kis vaniliás ízesités, kevéske reszelt citromhéj, kész az alkotás.

Sütőpapírral kibéleltem egy tepsit, beleraktam a masszát , irány az előre felforrósított sütő. Harminc perc a sütési ideje. Tizenöt perc múlva elkezdett gyanús füst gomolyogni a sütő ajtaján. Kinyitom, szénfekete a teteje. Beledöfök egy villát, a közepe is meg van sülve. Körbevágom, megpróbálom kiborítani a piros tálcámra. Sütőpapír ide vagy oda, úgy beleragadt a fele, hogy alig bírtam kivakarni a tepsiből. Mikor a maradék leragadt részt is sikerült előcsalogatni, formára igazítottam, hogy valami pofája is legyen. A receptben azt írja, hogy baracklekvárral kell tálalni. Most már értettem, hogy miért.

És a valóság:

 

Levágok egy darabot belőle, közben vígasztalgatom magam. Nem szép, de biztosan finom.

Izlelgetem, kóstolgatom. Leginkább a cukrozott lágy tojásra hasonlít az íze, nagyszőlővel és rizsával, enyhe citromos beütéssel, barack lekvárral leöntve. Adok belőle a lányomnak, neki sem tetszik. Kiviszek egy darabot a kutyának. Megeszi. Hurrá, meg van mentve a helyzet.

 

És még én néztem hülyének a nagynénémet, mikor palacsintát sütött a macskáinak

 

Vélemény

Vélemény

Bekövetkezett. Engem is utolért az átok. Hiába bámulom a monitort, semmi. Próbálkoztam már papírlappal is. Előbányásztam a lányom tolltartójából az örökírót. Valami megmagyarázhatatlan okból kifolyólag mindig ott köt ki az összes. Biztos az örökíró is társas lény, nem szeret egyedül heverészni a lakásban. Inkább megy a többi közé a jó kis csöndbe és sötétségbe.

Elővettem az örökírót, kikészítettem a tiszta papírlapot. Bambán bámultam rá. Ő fenyegetően vissza rám.. Egy kurva kibaszott gondolat nem jutott eszembe.

Mint a Micimackónak.

- Nem gondolok semmit.

- Vagy mégis?

Ha a mézet szeretném, legalább mézes csuprok járnának a fejemben, így még azok sem.

 

Ne is olvassátok el. Nem érdemes, kínlódás az egész. Akkor voltam utoljára ilyen szánalmas állapotban, mikor fájt a derekam. Alig bírtam megközelíteni a legkisebb helyiséget a lakásban, és ez alatt nem a spájzot kell érteni. Oda be sem tettem a lábam. Mindenki evett, amit talált. Remélem, nem kaptak krónikus székrekedést a főtt étel hiányától. Nem nyilatkoznak. Diszkrétek és szégyenlősek.

De ODA muszáj volt elmennem. Káromkodva, nyögve, csúszva- mászva. A könnyeim potyogtak a fájdalomtól és a tehetetlenségtől. Később jött egy jótét lélek, levitt a gyógyszertárba. Megvettem az orvosságot, és kisütött a lelkemben a nap. Egészen addig, míg a fájdalom csillapító hatása el nem múlt. Ezen sem estem kétségbe, volt a dobozban 2o darab. Maradt is, mert a derékfájás, az elmúlt. Ez most nem akar.

 

Gondolati tehetetlenségre vagyok kárhoztatva. Másnál, mikor hasonlóról olvastam, röhögtem a markomba. Legszívesebben belekiabáltam volna a képébe:

- Akkor hallgass, bazmeg, ne rabold az időmet, én a valamiről szeretnék olvasni! Ha fájna minden leütés a billentyűzeten, nem vetemednél ilyen ocsmányságra.

 

Mert nekem volt témám. Egymás után rajzottak a fejemben a jobbnál jobb ötletek, csak válogattam köztük, mint Petőfi versében az elkényeztetett kotlóstyúk a tiszta búzában. Ez tetszik, amaz nem. Ezt megírom, amazt nem. Majd később. Esetleg. Ha nagyon kikívánkozik belőlem.

 

Most meg semmi. Leírtam már majdnem 2ooo karaktert a semmiről. De legalább sikerült megértenem, hogy az ember miért vetemedik ilyesmire. Mindig az a legjobb lecke, amit a saját bőrén tanul meg.

 

Elmondom nektek is. Az ilyen szánalmas alakokat nem megszólni ám, mert hátha az a táptalaja az átoknak… ami ellen még a szerencsét hozó nyúlláb sem véd meg… hanem elrebegni egy imát az istenekhez, hogy minél előbb gyógyuljon meg, költözzenek a fejébe kis gondolati csirácskák, amikből novella lesz vagy esszé. Vagy valami. A semmi helyett. De lehet fohászkodni az írók védőszentjéhez, ha egyáltalán van nekik. Miért ne lenne, ha a prostiknak van, akkor az íróknak is jár. A prostituált csak azt a valamijét adja oda vadidegen embereknek, az író pedig a lelke egy darabkáját. Ami vagy tetszik az olvasónak, vagy nem. És az sem biztos, hogy fizetséget kap érte. A jutalom az elismerés. Ami úgyszintén vagy jön még életében, vagy nem. Lehet, hogy csak a halála után. Ül egy bárányfelhőn, lógázza a lábát, és nézi, ahogy épp rajonganak érte. Biztos, felemelő érzés, de ha lehetne, akkor nekem egy kis pénzt Uram, itt lent. Inkább lemondok a halhatatlanságról.

 

A pénzen  könyveket vehetnék, és bennük esetleg arra is találnék gyógyírt, mit lehet kezdeni ezzel a gondolati süketséggel.

Jobb híján írok. A semmiről. Már 3.6oo karaktert. Halvány reménysugárral a szívemben, hátha beindul. Mint mikor az ember megpróbál életet lehelni a motorkerékpárjába. Rugdossa kitartóan a lábával a beindító kart. Hátha…

- Hrööö!!

És semmi.

Még egy rúgás

- Hrööö!

És semmi. Felötlik neki, inkább biciklivel kellett volna jönni. Arról legfeljebb leesik, majd felkel, megnézi hányan röhögnek rajta, gyorsan felpattan rá, és elkarikázik.

 

Már arra vetemedtem, legyűrve mindenféle szégyenérzetemet, megkérdeztem a barátnőmet, aki úgyszintén írogat, mi a teendő. Jött is a jótanács, szakajtóval.

- Halk zene, egy pohár finom bor…

Könyörgöm, kérem, én reggel, a hajnali órákban szoktam írni, mikor még mindenki alszik, csönd van a lakásban, beeresztem a Vöröst, reggelit adok neki, ő lefekszik aludni, én pedig kopácsolok a billentyűzeten.

Egy pohár bor? Reggel öt órakor? Jól néznék ki, mikor 11 felé letántorognék az üzletbe megvenni a liter tejet és a kenyeret. Kérem… nekem gyerekem van! Ha kitudódik, hogy az anyja a délelőtti órákban italszagot áraszt, elveszi a Gyámügyi hivatal!

 

Halk zene… Ez sem járható út. Mikor írok, akkor én még a szférák zenéjét is képtelen lennék elviselni. Nem azért, mert olyan nagy író vagyok, hanem azért, mert olyan kicsi.

Tisztára kiver észből a zene. Már így is a frász tör ki, mikor nem sikerül végezni az írással délelőtt. Délután jön a lányom, bekapcsolja a mosógépzenéjét, és huss! Minden gondolat kifut a fejemből. Kiürül, elmegy, meghal. Mint ahogy most is. Kérem, ha valakinek van még használható ötlete szívesen meghallgatom. Esetleg ezt is úgy kell kikínlódni magából az embernek, mint a járás, a biciklizés tudományát? Lehet.

Eszembe jutott egy történet

A fiatal tanítvány nyaggatja öreg mesterét, árulja el az élet értelmét. A mester csak hallgat. A tanítvány ül a tövében és lesi a választ. Egy idő után a mester feláll. A tanítvány utánaered, és tovább nyaggassa. Az öreg ráun, és ezt mondja neki

- Idefigyelj! Én most vécére megyek. De ezt is magamnak kell megtennem, nem csinálja meg helyettem senki.

 

Talán én is meglelem a kiutat ebből az alkotói válságból. De lehet, már meg is van

 

 

 

Vélemény

Vélemény

A washingtoni nagy törzsfőnök azt üzente, meg kívánja vásárolni a földünket.
A nagy törzsfőnök elküldte nekünk barátságának és jóakaratának szavait is.
Ez megtisztelő számunkra, mert jól tudjuk, őneki a mi barátságunkra nincs szüksége.
S megfontoljuk az ajánlatát, mert tudjuk, ha nem fogadjuk el, talán majd eljön a fehér ember, és puskával veszi el a földünket.
Hogyan lehet az égboltot vagy a föld melegét megvásárolni vagy eladni? Ez a fogalom számunkra ismeretlen.
Ha nem birtokoljuk a levegő üdeségét és a víz csillámlását, hogyan vásárolhatja azt tőlünk meg?
Majd eldöntjük, mitévők legyünk.
Amit Seattle törzsfőnök mond, abban a washingtoni nagy törzsfőnök ugyanúgy biztos lehet, ahogy a fehér testvéreink az évszakok váltakozásában biztosak.
Az én szavaim olyanok, akár a csillagok, nem enyésznek el.
Népem gondolkodása és tapasztalata szerint e Föld minden darabja: a fenyők fénylő levelei, a vízpart fövenye, a sötét erdőket megülő köd, minden irtás, minden zümmögő bogár szent.
A fákban szétáradó nedvek a rézbőrű emberek emlékét éltetik tovább.
Amikor a fehérek halottai útra kelnek, hogy a csillagok közt bolyongjanak, elfelejtik a földet, ahol születtek.
A mi halottaink sohasem felejtik el ezt a csodás szépségű földet, mert a föld a rézbőrű embernek édesanyja.
Részei vagyunk a földnek, és a föld része mindannyiunknak. Nővérünk minden illatozó virág, és fivérünk az őz, a ló és a nagy szirti sas.
A sziklás magaslatok, a termékeny rétek, a ló testének és az ember testének melege – mindez összetartozik. Egyetlen család.
Ha tehát a washingtoni nagy törzsfőnök azt üzeni nekünk, hogy meg akarja vásárolni a földünket, sokat kíván tőlünk.
A nagy törzsfőnök azt is tudatja velünk, hogy ad majd nekünk egy olyan helyet, ahol kényelmesen és magunk közt élhetünk.
Ő lesz az apánk, és mi a gyermekei leszünk. De vajon lehet-e ez így valaha is?
Isten a fehérek népét szereti, és elhagyta rézbőrű gyermekeit.
Gépeket ad a fehér embernek, hogy munkájában segítse, és nagy falvakat épít neki.
A fehér törzsfőnök népe napról napra hatalmasabb.
Nemsokára elárasztja ezt az egész tájat, ahogy a váratlan esők után a vízmosásokban lezúduló folyóink szokták.
Az én népem olyan, mint a visszahúzódó dagály – csakhogy nem tér többé vissza.
Nem, mi két különböző faj vagyunk.
Gyermekeink nem játszanak egymással, és véneink nem ugyanazokat a történeteket mesélik. Isten a fehér ember népéhez pártolt, mi árván maradtunk.
A nagy törzsfőnök ajánlatát földünk megvásárlására megfontoljuk.
Nem lesz könnyű a döntés, mert nekünk szent ez a föld.
Szeretjük ezeket az erdőket.
Valahogy mi mások vagyunk.
Számunkra a patakok és a folyók csillámló vize nem csupán víz, őseink vére az.
Ha eladjuk a fehér embernek ezt a földet, tudnia kell, hogy szent ez a táj, és gyermekeit meg kell tanítania rá, hogy szent, és hogy a tavak áttetsző vizében minden tovaringó kép az én népem életének hagyományait és eseményeit őrzi.
A víz csobogása az én őseim hangja.
A folyók testvéreink – megoltják szomjunkat.
A folyók hátukra veszik a kenuinkat, és táplálják gyermekeinket.
Ha eladjuk ezt a tájat, a fehér embernek meg kell tanulnia, és gyermekeit is meg kell tanítania, hogy a folyók a testvéreink, a mieink és az övéik, és mától fogva jónak kell lennie a folyókhoz, ugyanúgy, ahogy minden más testvéréhez jó.
A rézbőrű embernek folyvást hátrálnia kell az előrenyomuló fehér ember elől, ahogy a hajnali köd húzódik vissza napkeltekor az erdőbe.
De apáink hamva szent, sírja megszentelt föld, s így nekünk szentek ezek a dombok, ezek a fák, szent ez a darab föld.
Tudjuk, hogy a mi érzelmeinket a fehér ember nem érti meg.
Számára ez ugyanolyan föld, mint bármely másik, mert idegen, aki éjszaka érkezik, és elveszi a földtől mindazt, amire szüksége van.
Neki a föld nem testvére, hanem ellensége, és mihelyt meghódította, továbbáll.
Elhagyja apái sírját – és nem gondol többé vele.
Elorozza gyermekei leendő földjét, és nem gondol vele.
Elfelejti atyái sírját és gyermekei jogát arra, hogy megszülessenek.
Úgy bánik édesanyjával, a földdel, és testvérével, az éggel, mint holmi eladásra vagy zsákmányolásra való dologgal, eladja, akár a juhot vagy a csillogó gyöngyöt.
Mohósága elnyeli a földet, és nem hagy hátra mást, csak sivatagot.
Nem tudom, a mi természetünk más, mint az övé. Városai látványa fáj a rézbőrű embernek. Talán azért, mert a rézbőrűek vadak, és nehéz a felfogásuk.
A fehérek városaiból eltűnt a csend.
Nem akad bennük egyetlen olyan hely sem, ahol tavasszal meghallani a rügyfakadást vagy a rovarzümmögést.
De meglehet, csupán azért vélekedem így, mert én is vad vagyok, és mindezt nem értem.
Ez a lárma sérti a mi fülünket.
Mi maradhat meg az életből, ha nem hallani a madarak rikoltozását vagy éjszaka a békák civódását a tóban?
Rézbőrű vagyok, és számomra felfoghatatlan mindez.
Az indián szereti a tó tükrét simogató szél suttogását, a déli esőben tisztára mosdott szelet s a fenyvesek nehéz illatát.
A levegő becses a rézbőrű ember számára, mert minden egyazon levegőn osztozik.
Állat, fa, ember – mind ugyanazt a levegőt szívja.
Úgy látszik, a fehér ember nem vesz tudomást a levegőről, amelyet beszív; akárcsak a napokon át haldoklóé, az ő szaglása is eltompult, érzéketlen a bűz iránt.
Hanem ha eladjuk neki a földünket, nem szabad megfeledkeznie róla, hogy számunkra becses a levegő, mert a föld lelke az, mely megosztja magát minden élővel, melyekben lakozik. A szél volt apáink szájában az első lélegzet, s a szél lesz az utolsó leheletünk.
A szélnek kell erősítenie gyermekeinket is.
És ha eladjuk a fehér embernek a földünket, úgy kell azt megbecsülnie, mint különleges, megszentelt földet, mint olyan helyet, ahol ő is megérezheti a szélben a réti virágok édes illatát.
Megfontoljuk az ajánlatát, és ha úgy döntünk, hogy elfogadjuk, akkor csakis egy feltétellel: a fehér embernek úgy kell bánnia e föld állataival, mint a testvéreivel.
Vadember vagyok, s én másként nem foghatom fel ezt.
Ezerszám láttam oszló bölénytetemeket, melyeket a fehér ember hagyott maga után – a bölényeket az elhaladó vonatból terítette le.
Vadember vagyok, és nem értem, miként lehet az a füstölgő vasparipa fontosabb a bölénynél, amelyet mi csupán azért ejtünk el, hogy életben maradjunk.
Mit ér az ember állatok nélkül? Ha valamennyi állat kiveszne, az ember belepusztulna lelkének mérhetetlen magányába.
Ami ma az állatokkal történik, nemsokára az emberekkel is megtörténik majd.
Minden összetartozik.
Ami baj a földet éri, az utoléri a föld fiait is.
A fehér embernek meg kell tanítania gyermekeit arra, hogy lábuk alatt őseink hamvai porladnak.
Hogy tiszteljék ezt a tájat, mondja el nekik, a földben őseink szelleme lakozik.
Tanítsa meg gyermekeit arra, amire mi tanítottuk a mieinket: a föld a mi édesanyánk.
Ami baj a földet éri, az utoléri a föld fiait is.
Amikor az emberek a földre köpnek, saját magukat köpik le.
Mert tudni való, nem a föld tartozik az emberhez, hanem az ember a földhöz – ezt tudjuk.
Minden összetartozik, ahogy a vér tartja össze a családot.
Minden összetartozik.
Ami baj a földet éri, az utoléri a föld fiait is.
Nem az ember teremtette a mozgást és az életet, ő a mozgásnak és életnek csupán parányi része.
Amit a fehér ember ez ellen a mozgás és élet ellen tesz, azt önmaga ellen teszi.
Nem, nem élhet együtt a nappal és az éjszaka.
Halottaink tovább élnek a föld édes vizeiben, évről évre visszatérnek a tavasz nesztelen lépteivel, és lelkük ott lebeg a tó tükrét fodrozó szélben.
A fehér ember ajánlatát földünk megvásárlására megfontoljuk.
Hanem azt kérdi az én népem: mit akar voltaképpen a fehér ember?
Miként vásárolható meg az égbolt vagy a föld melege, vagy az antilop szökellése? Miként adhatjuk ezt el neki – és miként vásárolhatja ezt meg?
Vagy talán azt tehet a földdel, amit akar, pusztán azért, mert a rézbőrű ember aláír egy darab papírt, és átadja a fehér embernek?
Ha nem birtokoljuk a levegő üdeségét és a víz csillámlását, hogyan vásárolhatja azt tőlünk meg?
Visszaadhatja a pénze a bölények életét, ha már az utolsót is leterítette?
Az ajánlatát megfontoljuk.
Tudjuk, ha nem fogadjuk el, majd eljön a fehér ember, és fegyverrel veszi el a földünket.
De mi vademberek vagyunk.
A fehér ember – mulandó hatalmától megrészegülve – tán már Istennek képzeli magát, aki birtokolja a földet.
De vajon birtokolhatja-e bármely ember is a tulajdon édesanyját?
Megfontoljuk a fehér ember földünk megvásárlására tett ajánlatát, a nappal és az éjszaka nem élhet együtt – megfontoljuk az ajánlatát, hogy vonuljunk rezervátumba.
Félrehúzódva és békében fogunk élni.
Nem fontos, hol éljük le maradék napjainkat.
Gyermekeink látták apáikat megalázva és legyőzve.
Harcosainkat megszégyenítették.
Vereségeik után napjaikat henyéléssel töltik, testüket édes étkekkel és erős italokkal mérgezik.
Nem fontos, hol töltjük el maradék napjainkat. Már nincs sok hátra.
Még néhány óra, néhány tél – és azoknak a nagy törzseknek, amelyek egykor ezen a tájon éltek, vagy most maroknyi csapatokban kóborolnak az erdőkben, egyetlen gyermeke sem marad már, hogy elsirassa azt a sírba hullt népet, amely valaha ugyanolyan erős és bizakodó volt, mint a fehér ember.
De miért keseregnék népem pusztulásán, minden nép emberekből áll, semmi egyébből.
Az emberek jönnek és mennek, éppúgy, mint a tenger hullámai.
Még a fehér ember sem, akivel Istene úgy bánik és úgy beszél, mint barát a barátjával, még ő sem menekülhet el mindnyájunk közös rendeltetése elől.
Talán mégis testvérek vagyunk.
Majd meglátjuk.
Egyvalamit tudunk – azt, amire a fehér ember egy napon még csak rá fog ébredni –, a mi Istenünk és a fehér ember Istene ugyanaz.
A fehér ember most talán azt hiszi, Istent is uralja, ugyanúgy, ahogy a mi földünk birtoklására tör; de ezt nem teheti.
Az Isten minden ember Istene – a rézbőrűeké éppúgy, mint a fehéreké.
Ez a táj becses számára, és megsebezni a földet annyi, mint semmibe venni annak Teremtőjét.
A fehérek is elenyésznek, talán hamarabb, mint az összes többi törzs.
Folytassák csak hajlékuk szennyezését, és egy éjjel belefúlnak majd tulajdon hulladékaikba.
De fényes lesz a pusztulásuk, ha majd elemészti őket Isten haragja, aki ide vezette őket erre a földre, és elrendelte, hogy uralkodjanak e táj fölött és a rézbőrű ember fölött.
Ez az elrendelés számunkra rejtély.
Ha majd minden bölény le lesz terítve, és minden vadló be lesz törve, ha az erdő rejtett zugai emberek sokaságának bűzétől lesznek terhesek, és a termékeny dombok látványát beszélő drótok rútítják el, hol lesz akkor a rengeteg, hol lesz a sas, és mit jelent majd búcsút mondani a gyors lónak és a vadászatnak?
Az élet végét és a tengődés kezdetét.
Valamilyen különös oknál fogva Isten hatalmat adott a fehéreknek az állatok, az erdők és a rézbőrű ember fölött, ez az ok számunkra rejtély.
Talán megérthetnénk, ha tudnánk, miről álmodik a fehér ember – miféle reménnyel kecsegteti gyermekeit a hosszú téli estéken, és milyen látomásokkal népesíti be képzeletüket, hogy folyvást a holnapra vágynak.
De mi vademberek vagyunk – a fehér ember álmai rejtettek előttünk.
És mivel rejtettek, ő is, mi is a magunk útját járjuk majd.
Mert mindenekfölött tiszteljük az ember jogát, hogy kedve szerint éljen – tekintet nélkül arra, miben különbözik testvéreitől.
Nem sok az, ami összeköt bennünket.
A nagy törzsfőnök ajánlatát megfontoljuk.
És ha beleegyezünk, akkor csupán azért, hogy biztosítsuk magunknak a rezervátumot, amelyet ígért. Ott talán a magunk módján tölthetjük el rövidre szabott napjainkat. Ha majd az utolsó rézbőrű ember is távozik erről a földről, és emléke már csak egy felhő futó árnyéka lesz a préri fölött, ezekben a nyírfákban és ezekben az erdőkben még mindig élni fog apáink szelleme.
Mert ők szerették ezt a földet, ahogy az újszülött szereti anyja szívének dobogását.
Ha eladjuk a fehér embernek a földünket, szeresse úgy, ahogy mi szerettük, viselje gondját, ahogy mi viseltük, őrizze meg emlékezetében olyannak, amilyen akkor volt, amikor birtokába vette.
És minden erejével, a lelkével, a szívével őrizze meg a gyermekeinek, és szeresse, ahogy Isten szeret valamennyiünket.
Mert egyvalamit tudunk – a mi Istenünk s a fehér ember Istene ugyanaz.
És az Istennek szent ez a föld.
A fehér ember sem kivétel, nem menekülhet el a közös rendeltetés elől.
Talán mégis testvérek vagyunk.
Majd meglátjuk.

kiegészités itt
és itt

olvasható.

Mindegy, hogy igaz, vagy kitaláció ez az egész, mikor ilyen szép gondolatokat tartalmaz.

Itt a neten, egy másik portálon olvastam, hogy az ember hamarosan elélhet 12o évig is. Csak nem mindegy, hogy hogyan.

Vélemény

Vélemény

 

 

…. ezt most egy nagyon nagyon gonosz tipusú írásnak szántam.

Ihlette természetesen az életem, mint eddig majdnem mindent, amit leírtam. Fájt a derekam, feküdtem az ágyban és olvasgattam, hogy nemsokára elárasztják a világunkat a robotok, akiket esetleg feleségül is lehet venni, csak még azt a kérdést nem sikerült tisztázni, hogy lehet e egy férfinek egyszerre több robot felesége, vagy ott is csak a monogámia jöhet számításba.

Hát igen, és az anya robot részét is az életem ihlette. Reggel, mikor elvonul a kamaszom az iskolába, a lakás egy nukleáris támadás utáni világ képét nyújtsa. A fürdőszobában a szétrángatott sminkjei, az ebédlőasztalon a tegnapi papírfecnik és a könyvei… Valamiért mindig itt tanul a tövemben , úgyhogy a topon vagyok a másodikos gimnazista anyagból, ki lehet kérdezni a matek kivételével mindenből, mert azt egyikünk sem érti. Ő jár különórára, ahova engem nem engednek be

Itt vagytok még? Vagy már mindenki elklattyantott innen? Nos, tehát, a hosszú és unalmas bevezető után következzen a hosszú és unalmas novella:

ANYA (egyszerre) CSAK EGY VAN

 

Félig nyitott szemhéja alól pislogott rá.

- Még mindig nem vagy jól?

A kamasz téblábol mellette, várakozik, reménykedik.

- Nem, nagyon sajnálom, a helyzet változatlan.

- Egy kicsit se? Ma töri dolgozat, tudod. Tegnap kaptam egy ötöst a füzetre, kár lenne eltekerni a szép jegyet a naplóban egy rossz dolival.

- Igen, de hidd el, ha bírnám, megtenném. Nincsenek használható gondolataim. Csak még jobban ráfaragnál, ha segítenék.

Fájdalmasan elslattyogott mellőle. Látta, ahogy begörbíti a hátát. Hirtelen nől, mostanában mindig púposit, mint a macska.

- Húzd ki magad rendesen.

- Dirigálsz? Most akkor beteg vagy, vagy nem?

- Gondolkozni nem nagyon tudok, de látni még jól látok.

Vagyis ez is enyhe hazugság volt. A látásával sincs minden rendben. Olyan, mintha ólomnehezék lenne a szemhéján. De mi lehet a baj? Igyekszik rendesen karban tartani magát, számot vezet a fogyasztásáról. Kusza, minden kusza benne. Megpróbál pihenni. Hátha jobb lesz. Majd utána rendet rak. Tudja, hogy szükség van rá, de nagyon sajnálja. Nem készakarva lett üzemképtelen. Kikapcs. Pihi. Enyhe zümmögéshez (vagy horkoláshoz?) hasonlatos zajt hallatott .

- Mijaú.

Szemhéjak félárbocon, les ki alóla.

- Ja, csak te vagy az. Ott a kajád, egyél. Ma nincs fincsi specialitás. Konzerv kaja, konzerv íz.

Sicc, ne tépkedd a nadrágom, szórakozz mással. A labdáddal. De ha már felkeltettél..

 

Odament a spájzajtóhoz, a macska reményteljesen követte, majd csalódottan visszafordult, mikor látta, hogy nem a hűtőt nyitogassa. A saját konzervjeit nézegette. Felvett egyet, meglötyögtette. Megfordította a dobozt. Mintha lecsöppent volna róla valami. Vagy csak úgy tűnt?

- Hm. Ez érdekes, nagyon érdekes – morfondírozott magában.

 

Bement a hálóba, hogy rendbe tegye az Ura ágyát. Darabosak a mozdulatai. Nem szereti, ha nem funkcionál tökéletesen. Az ágy mellett számítás technikai magazinok, összefirkált lapok.

 

- Ez meg mi? – felemeli a padlóról a színes papírlapot.

 

- No, nézd csak, valami prospektus. – kíváncsian belelapozott. A képen egy nőt látott, jó nagy dudákkal.

 

- Áh, csak valami újabb sexrobot!

 

Semmi köze hozzá, hogy a gazdája hányat tart belőle a szekrényben. Amennyire pénze van, annyit. Ő anya és háztartási robot. Elsősorban is anyai feladatokra beprogramozva. Mikor meghalt a kislány anyja, akkor vásárolták. Ő mesélte. Sokat szoktak beszélgetni. Lehetne barátnő robot is, de akkor ki lenne az anyja? Néha odabújik hozzá, kamaszos szégyellőséggel öleli át, ő pedig simogatja a haját. Sokat tanulnak együtt. Nehéz az anyag. Kikérdezi, puskát készít, segít a latin fordításoknál. Nemsokára jön. El kell készíteni a pizzáját. De előtte kíváncsian belelapozott a prospektusba. A kép alatt szöveg:

 

TAKARÉKOS MEGOLDÁS! ANYA ÉS SZEXROBOT 2 in 1

FÉL ÉV ALATT MEGTÉRÜLŐ BEFEKTETÉS!

- Mert ön megérdemli – gondolta magában keserűen a reklámszöveget. Ő pedig mehet a szeméttelepre, mint afféle kiszolgált jószág. Esetleg újra hasznosítják, és lesz belőle… akármi valami. Ami alantas munkára való. Beleborzongott még a gondolatba is. És jön helyette ez a nagy dudás csodanő. Két anyja nem lehet egy gyereknek, ezt tudta, mert törést okozna a személyiségfejlődősében.

 

- Takarékos megoldás! – dohogta magában keserűen. – Engem, pedig készakarva tönkretennél, hogy újat tudj igényelni a szegény anyátlan árva mellé.

 

Most már biztos volt benne, hogy a konzervből igenis csöppent valami a földre.

- Van esze neki. Ilyen sunyi megoldást választani. Ezt érdemli ennyi év után. Jó, megöregedett egy kicsit, ezt belátta maga is. De a gyerekre nem gondolt? Hisz már megszokta. Szereti. Vagy legalábbis nagyon megkedvelte.

 

Gyorsan lefuttatott egy üzemanyag analízist. Úgy volt, ahogy gondolta. Idegen anyagot talált benne. Valószínűleg inyekcióstűvel juttatta a konzervdobozba. A fene se tudja, hogy idővel mit okozott volna, ha észre nem veszi. Most még csak a mozdulatai lassultak le, és a szemét bírja nehezen nyitva tartani, majd… Még jó, hogy intelligensre teremtették. Egy anya robot nem lehet buta.

- Esetleg csak az a nagy dudás sexrobot – gondolta lebiggyesztett szájszéllel.

A konyhába ment, elkészíteni a pizzát. Extra sajttal, olajbogyóval. Úgy szereti az ő aranyosa. Odatette a paprikást főni a gazdájának. Ketten vannak, de ketten kétfélét esznek. Ez most épp kapóra jön. A konyhaszekrény hátuljában kotorászott. Úgy emlékezett rá, hogy van még egy zacskóval. Maga sem tudta, hogy került a házba. Na, végre megvan. Bróm. Egy jó nagy kanállal belevágott belőle a paprikásba.

Csukódott a bejárati ajtó

 

- Szia aranyom, jó napod volt? Nézd csak, pont elkészült a pizzád.

 

- Most már jól vagy? – nézett rá vizsgálódva a kamasz.

 

- Igen, azt hiszem jól. Vagy legalábbis jól leszek. Mondd, nem tudnál a barátnődtől kérni egy néhány konzerv üzemanyagot? Mintha azt mesélted volna, hogy az ő testvér robotuk is ilyen típusú, mint én.

 

- Miért? Nincs már a spájzban? – kérdezte a nagylány.

 

- De, van még. Azt hiszem, régi lehet. Valószínűleg azért nem funkcionáltam rendesen az utóbbi napokban.

 

Odalépett a kamaszhoz, megsimogatta hosszú fekete haját.

 

- Te szeretsz engem? Vagy legalábbis ragaszkodsz hozzám? Sajnálnád, ha már nem lennék veled?

 

A kamasz bambán nézett rá a pizzája mögül.

 

- Miért kérdezel ilyen hülyeséget, mikor te is tudod, hogy igen.

 

- Jó, akkor örökre együtt maradunk.

 

Még egy elégedett pillantást vetett a brómos zacskóra, és becsukta a konyhaszekrényt

Vélemény

Vélemény

hogy igenis de. Van közöm a scifihez, olvasás és irásbelileg is. Mostanában Bélánk

A kádi tragédia

c. irását olvastam a Karcolaton. Odaragasztott a székhez. Időugrásról szól. Eddig is nagyon szerettem az irásait, ez is megdöbbentően jó volt.

Másik novella, ami az utóbbi időben irtó nagy hatást gyakorolt rám, és gondolkodásra késztetett, Farkas Balázs tollából került ki. Itt a sf portálon nem hiszem, hogy sokan ismerik a nevét. Már hivtam, hogy látogasson ide, köztünk a helye.

Prométeusz

Kicsit hosszú, de én legalább háromszor elolvastam.

Az én naiv lelkivilágomat igencsak ledöbbentette
Honfy Ágnes Ilona

Hideg, szürke, másvilági

c. novellája. Az emberben átirja a képet, amit évek óta dédelgetett Grimm mesék Hamupipőkéjéről.

Sci fi körül forog az életem, és ebből kifolyólag cifiset is álmodok. Valamelyik este is azt álmodtam, hogy úgy tele van az ég mindenféle űrhajóval, hogy nem is látszott a kék része tőle. Mi meg innen a földről lőttük őket, mint a háborodott. De sajnos nem tudom, hogy kik voltak a betolakodók.

Filmeket nem nagyon szoktam nézni, mert a kamaszom mindig elorrozza a távirányitót, és DVD olvasót, irót nemrégen TOYOTTA nyúl. Van mit pótolni.

Mostanában pályázatokra küldözgettem sci fi novellákat, ahol az előkelő “ön nem nyert, próbálkozzon legközelebb” kategóriában nyertem előkelő helyezést.

Ez most egy kóstoló a sok közül. Cime a

POZITIV GONDOLKODÁS

………………………………………….

A váróteremben ült, és a zöld olajfestékkel bemázolt falakat bámulta. Valaki egy nyíllal átlőtt szívet kapart bele, kilátszott a fényes, vékony máz alatt húzódó malter. Mintha a fal bőre is beteg lenne.
- Neki vajon milyen kezelést adnak? – gondolta magában cinikusan.
Bőrgyógyászat. Valaha, abban a szebb világban, amiben élt, széles ívben kerülte volna még azt a személyt is, akiről tudta, hogy ilyen helyen megfordult.
De most, mióta hazája kicsiny büszke népét megtámadta és gazdasági blokád alá vonta a hatalmas és technikailag jóval fejlettebb Wrayt birodalom, gyökerestül felfordult az élete. Nem csak az övé, mindenkié. Háború van. Soha nem gondolta volna abban a régi kényelmes életében, hogy ilyesmi megeshet vele. Mikor az öregek azt mondták neki, hogy „Az élet nem habos torta” magában mindig azt gondolta „Miért ne lenne az?” És valóban az volt, egyfolytában tartó ünnep. Volt kocsija, munkahelye, pénze annyi, hogy el sem tudta költeni. A csapból fürdésre alkalmas víz folyt, volt üzemanyag, nem kellett a határon túlról csempészni, világítás, rendes ennivaló. Most pedig már az is luxusnak számított, ha az ember fogat mos, vagy ruhát tisztit.

A váróterem egy elkülönített részében az üvegfalon túl emberek kucorogtak. Fertőző betegek. Csapvízben fürödtek, ami először felhólyagosította a bőrt, majd talajt adott a vízben megbúvó rühatkáknak a szaporodásra.
„A Wrayt birodalom hadserege vegyi és biológiai fegyvereket vetett be országunk ellen” írta az újságok szalagcímeiben. „Ajánlatos a csapvíz kerülése mindenféle formában.
Többé sem ivásra, sem mosakodásra, sem főzésre, de még kocsi mosására sem használható.”
-Jó, kocsit nem mosunk – gondolta magában. Egyébként is jobb, ha piszkos. Kevésbé látszik a sötétben, mikor otthagyja az erdőszélen, és a szögesdrótakadályokon át, szkafanderbe öltözve, kannákkal felpakolva kúszik a határ túloldalára, hogy üzemanyaggal megrakodva jöjjön vissza. De megéri, az üzemanyag méregdrága, és csak a feketepiacon lehet hozzájutni. Jól megszedte magát rajta, pénztárcája dagad a pénztől, csak épp nem nagyon van mit venni. Az üzletek üresek. Minden árucikkhez a feketepiacon lehet hozzájutni, ami úgyszintén olyan borsos, mint az általa árusított üzemanyag. A „kéz kezet mos” egyik perverzebb formája. „Ha te ennyit kérsz, azért amit te árulsz, akkor vastagon fizesd meg azt is, amit nálam lehet venni ” alapon működik. De van egy szerencsétlenebb, tehetetlenebb népréteg, aki még mindig a régi világ bűvöletében él, és csak panaszkodik, hogy most milyen kegyetlen az élet. De, hogy sorsa jobbra forduljon, nem tenne semmit sem. Lealázó nekik a feketézés. „Mert őket nem úgy nevelték” mondják. „Becsületesek” és hogy „Nyugodtan szeretnének aludni”
-No, most alhatsz nyugodtan a rüheiddel – gondolja magában enyhe gúnnyal.
- Ha lenne pénzed, akkor fel tudnád tölteni a tartályokat ásványvízzel, és abban fürödhetnél. Ott állnak az üvegkalitkában, mint egy rakás magára maradt birkanyáj.a
- A pofájukra van írva, hogy lehetetlenek. - gondolta magában. Amióta elkezdett „üzletelni” az üzemanyaggal, ahogy ő hívta magában ezt a tevékenységet, jobban kiismerte az embereket, mint az előző harmincöt évében. Már ránézésre tudta, hogy melyiktől kérhet többet, úgyis megveszi, és melyik fogja faképnél hagyni, ha többet akar kapni a „reális” feketepiaci árnál.
„Vállalatokban” dolgoznak. Vagyis azokba az üresen tátongó csarnokokba járnak el nap mint nap, ami a virágzó gazdaság idején a munkahelyük volt. Birkák az üres itatósvájú előtt. így, hogy sem vásárlóerő, sem nyersanyag nincs, csak látszattevékenység. Annyi pénzt kapnak fizetés gyanánt, hogy épp éhen ne haljanak, és a főzésre meg az ivásra elegendő ásványvizet tudjanak vásárolni. Fürdésre már nem telik. De megszokták a rendszeres tisztálkodást, még abban a régi életükben. Az ember egy darabig el tudja viselni saját büdösségét, majd egyszeriben kibírhatatlanná válik a test piszkossága, elborul az agya, és bemegy a fürdőszobába megfürdeni.
Mert a csapvíz látszólag semmit nem változott. Továbbra is színtelen, szagtalan íztelen folyadék. Csak a fürdést követően lehet észlelni a különbséget. A bőr, a vízbe juttatott vegyi anyagoktól felhólyagosodik. A felsértett bőrfelületen a vízbe juttatott rühatkák bejutnak a bőr mélyebb rétegeibe, és ott rohamosan szaporodni kezdenek. A laboratóriumokban eddig öt alfaját sikerült elkülöníteni az atkáknak. A kezelésre alkalmas anyagok kikísérletezése folyamatban van. Minden beteg bőréből előbb mintát vesznek, majd laboratóriumban próbálgatják, milyen szerre reagálnak. Kellemetlen betegség, hosszú gyógyulási folyamat.
A külföldi segélyszervezetek ugyan juttattak az országukba ásványvizeket nagy tartálykocsikban, de ezeket még a határon lekapcsolták, és úgyszintén a feketepiacon lehetett hozzájutni, jó borsos áron. Révedezéséből a nővér hangja riasztotta fel. Beszólították az orvoshoz. Magabiztosan benyitott az ajtón. Mikor belépett, szinte földbe gyökerezett a lába. Az asztalnál egy olyan gyönyörű nő ült, amilyent még életében nem látott. Hosszú szőke haj, álmodozó kék szemek. Pici fitos orr, csókolózásra csábító ajkak. A nadrágjában megmozdult valami. Hisz háború ide vagy oda, azért még férfi maradt.
- De boldog lehet az a férfi, aki magáénak mondhatja! – gondolta magában.
A doktornő azon a furcsa, vartyogó nyelven szólalt meg, amit országa abban a távoli tartományában beszéltek, ahol a harcok olyan hevesek voltak, hogy az ottani lakosság menekülésre kényszerült. Elhagyva otthonait, békésebb, határhoz közelibb részekbe költözött.
Ugyanazon a nyelven válaszolt. Testvér nyelve volt az anyanyelvének.
- Mi a panasza?
- Doktornő, azt hiszem, lábgombát kaptam. Viszket, ég az egész talpam, nagyon kellemetlen.
- Miért nem szabadul meg tőlük?
- De, doktornő, pont azon vagyok, hogy megszabaduljak. Azért kerestem fel önt.
- Nem úgy gondoltam.
- Kérdőn a doktornőre nézett, de az nem fejtette ki bővebben. Ehelyett folytatta a kérdezgetést.
- Mi történt önnel?
- Az este mezítláb a harmatos fűre léptem.
- Maga nem olvas újságot? Tudja, hogy az veszélyes. A wraytiak lábgombával fertőzték meg a füvet. Felírom egy kenőcs nevét. Tudja, hol lehet beszerezni.
Persze, hogy tudta. Ezt is a feketepiacon, mint bármi mást.
- - Tudomásom szerint erre talán még reagál a lábgomba. Addig míg ki nem kísérleteznek egy újabb fajtát, és be nem vetik. – a doktornő kesernyésen elmosolyodott.
- No, de mutassa azt a lábgombát. – hátratolta magát kezével az asztaltól, és teljes testével a férfi felé fordult. A férfi megrökönyödve nézte. Ahogy a doktornő teste kikerült az asztal takarásából, meglátta, nadrágja szárai ügyesen felcsíptetve pihentek hasa alsó részén. Mindkét lába hiányzott.
Mikor a doktornő befejezte a vizsgálatot, felfirkantotta a krém nevét egy papírdarabra.
Gyorsan felhúzta a zokniját, majd a cipőjét, és alig várta, hogy kívül legyen a rendelő ajtaján. Táncolni, ugrálni szeretett volna a boldogságtól. Áldott jó aranyos lábgomba, te áldásos adomány! Legszívesebben a krémet sem vette volna meg, annyira örült neki, hogy lábgombája van. Hisz lábgombája csak annak lehet, akinek lába is van.

Vélemény

Vélemény

bogozd ki. Ha birod. De legalább hallgasd meg. Ez a kedvenc zeneszámom. Nagyon szeretem a jó ordibálós zenéket, mint a Scooter, Rammstein stb… Még mindig sok bennem a lázadás, de már takaréklángon, mert tudom, hogy mindent a kellő helyen és kellő időben. Mert aki hamar a rúd elé szalad, azt elüti a kocsi. (még valami jó kis sablonos szöveget? Nem, jó akkor következik a saját)

Mostanában depis írások kerültek ki a kezem közül, de szeretném felhivni a figyelmet, hogy nem nyitott borotvával a kezemben szoktam elaludni. Csak tél volt. Ennyi. Innen a ledarált csirkeszar hangulat. Én is úgy jártam, mint a Józsi bácsi oroszországban, akinek otthon egy tüzelős sporhetje volt, habár a tűzhelygyártó gyárban dolgozott,  mikor megkérdezték tőle, hogy miért nem hoz már haza végre egy villanysporhetot darabokban,  rakja  össze, akkor azt válaszolta, hogy próbálta, de mire összeszerelte, mindig tank lett belőle.

Majdcsak sikerül nekem is valami sporhetfélét összeütni, ami nem füstöl meg kormol össze mindenkit, aki a közelébe kerül, hanem felvidít megnyugtat, meg haverok buli és fanta.

Ps. csak még valami eszembejutott. Akik az optimizmusra vágynak, tessék, egy kis optimista zene

És egy részlet az Optimista (szilikonm) Ell naplójából. A kifütyült részek azért vannak, hogy ne legyen beazonositható

” ….Jajj a tegnapi nap annyira klasszra sikerült, Elemntük Sz…re Cicuékkal, beülünk kajcizni…illetve kiültünk, bár befagyott az seggünk, mégis feelinges volt, jókat beszélgettünk, ettünk, ittunk, kacarásztunk, utána elmentünk shopizni az Á..ba, Z.. is és én is szerettem volna szaladgálos fekete topánt, illetve G…nek szerettem volna névnapi shúzt, helyette kapott egy névnapi Gant pólót egyelőre, Aréna után pedig át a Westibe édes négyesben mozizni!! Jó volt na…nagyon jól érzetem magam, azt leszámírva, hogy utálom magam a tespedt testem miatt és Z..t irigységgel vegyült csodálattal figyeltem,olyan szépen megslankult…hhhhh (ez most sóhaj volt a javából) Szombat a szokásos kártyaparti, ahol ismét megkaptam, hogy kitartásom annyi vazzze, mint bilinek…imádom,hogy a gyengeségeimre mindig viccesen? rávilágítanak…
Péntek vacsi a…..ban…
jajj csodálatos cipőkkel bővült a cipőtáram..két fekete lakkcsodával egy állatmagas, hegyesorrú feketével és egy laposabb tesójával, ami rohadtul nyomja a lábbujjaimat, szóval most tágítom, tegnap nedves zokniban és lakkcipőben és köntösben gubbasztottam atv elött!… ”
Ps.ps. az ilyen példányok végett tartják sikhülyének a női nemet, vazze!

No, mindegy, optimista keddet mindenkinek, és hajrá zödlek, pártállásponttól függetlenül, mármint fű, fa, virág, hajtás előre.

Vélemény

Vélemény

Grecsó Krisztián:  Hajnali találkozás
Lajos bácsi vasárnap hajnalban akadt össze az ufóval. Pontosabban ufókkal, mert többen is voltak. Először csak hármat látott a kerti budi előtt, és egyet füstölő kamránál, de kisvártatva még átsétált kettő Manyikáék felől a bedőlt kerítésen. Az űrlények szkafandert viseltek, vagyis afféle műanyag, habos ruhát, a lábukon kályhaezüstös gumicsizma, a fejükön meg sötétüveges bukósisak. Lajos bácsi tétova adjonistennel köszöntötte a hozzá legközelebb lévő ufót, aki a borsófejtős hokedlin üldögélt, és közben arra gondolt, hogy vége.
Finító.
Ezek szerint üzent érte a Kaszás, manapság a Kaszásnál is munkaerő-kölcsönzés járja, ufók jönnek, nem ördögök. Lajos bácsi elszontyolodott. Hogy ennyi, befejezte viszontagságos földi pályafutását. Nem így képzelte: reggel, csipásan, egy szakadt, csíkos klottgatyában a budi előtt. Ijedtében beugrott neki a régi kedves nótája.  „Ne ily halált adj, istenem, ne ily halált adj énnekem.” Fütyülte egy kicsit a dallamát, hátha eltűnnek a Marslakók. Nem. Sajnos nem illantak el. Lajos bácsi ritkán mélázott az elmúláson, de ha eszébe jutott, mindig nagyszabású, romantikus halált képzelt magának. Világ életében kívánós férfi volt, a legyet is röptében, a krumplit is, ha el nem gurult, ezért úgy hitte, szerelmeskedés közben éri majd a halál, mikor a legmelegebb, akkor. Ez így, csörte nélkül olyan méltatlan.
Azon is meditált keveset, hogy talán elment az esze.
Nem kellene több pálinkát kotyvasztania a padláson. Ha mégsem eszik olyan forrón a kását, és túléli ezt a marslakós kalandot, kidobja a megbuherált kuktát.
Ünnepélyes fogadalmat tett. Ha az űrlények hajlandók a szomszéd kertjében korzózni inkább, és nem itten nála flangálnak, ő többet nem iszik.
Ezen kicsit megnyugodott, de aztán újra rátört a lelkiismeret. Merthogy Lajos bácsi Húsvétkor rákapott a drogra is, ez igaz. Mikor odalépett az egyik ufóhoz, és megtudakolta tőle, mi járatban itten, és úgy általában segíthet-e, erre gondolt. Hogy őneki a vadkender, amit valamiért mariguának kell hívni
manapság, nyilván elvette az eszét. Lehet, hogy a víziójával diskurál. Ide képzeli a szkafanderes ufókat a budiba, a télikertbe, meg a borsófejtős hokedlire, és még beszél is hozzájuk. Megfordult a fejében, hogy úgy tesz, mintha ott sem lennének, nehogy a neje kilessen a nyári konyhából, és meglássa, hogy a budiajtóval diskurál. De az egyik ufó a télikertből fogadta a köszönést. Megnézte magának Lajos bácsi délceg filodentronját, aztán biccentett. Ennek fele se tréfa, gondolta Lajos bácsi.
Soha többet nem néz kereskedelmi tévét.
Ő korábban nem hallott róla, hogy a vadkendert el lehet szívni, ott mutatták meg apróra, egy kábítószer elleni műsorban, hogyan kell csinálni. És azt is elárulták, hogy nem mutatja ki a szonda. Igazán nem ő a hibás, hogy vénségére rákapott. Sokkal inkább az új körzeti megbízott, a Kancsal Mari fia, a Sasszem, az a túlbuzgó mitugrász, aki szerint traktort sem lehet ittasan vezetni.
Húsz évig lehetett, idéntől meg nem lehet.
A disznók egyre türelmetlenebbül sivalkodtak. Lajos bácsi beszólt a télikertbe, a barátságos ufónak, csak úgy odavetette, mint aki otthon van, és reggeli etetéskor leggyakrabban ufókkal szokott kokettálni, hogy a sertések éhesek, így mondta, hogy sertések, bármilyen laza is volt az öreg, szeretett volna jó színben feltűnni az Idegenek előtt. A hokedlis ufó, aki éppen a moslékkeverő pálcálval  piszkálta a kályhaezüst csizmája orrát, mutatta, hogy tessék, csinálja csak. Ezen Lajos bácsi megütközött. Az űrlény érti mit magyaráz? Hiába, a magyar világnyelv, a Drótos Imi is megmondta a Molnár presszóban, pedig ő szaktekintély, nem egy fing, majdnem egy egész félévet végzett el a vendéglátó ipari főiskolán.
Lajos bácsi arra az elhatározásra jutott, felveszi a kapcsolatot az ufókkal. Egye fene, meghívja őket egy zaccos törökkávéra, ha szeretik a jó alföldi vegyespálinkát, és űrhajót szabad ittasan vezetni, akkor azt is megkóstolhatják. A neje összeüt egy bravúros rántottát, hagymával, paprikával, és füstölt szalonnával, a mélyen tisztel ufó urak, vagy mik, tíz ujjukat, vagy amennyi van, megnyalják utána. De elébb a jószág!
Lajos bácsi elindult, hogy etet, és akkor meglátta. Hogy amíg ezek a tétova ufók
elterelték a figyelmét, a sunnyogós hátulja már lopja a csirkét. Hónaljba hordják kifelé a kövér, magos baromit. Lajos bácsi elképedve figyelte a komiszságot, a kedvenc, kopasznyakú kakasa éppen kidugta a fejét az egyik űrlény hónalja alól, és kukorékolni kezdett. Lajos bácsit elöntött a víz. Egy másik, kicsikét köpcösebb ufó nyakánál húzta kifelé a ház egyetlen libáját.
– Így kell úri embereknek viselkedni?! – kurjantotta el magát Lajos bácsi.
Rövid ideig vacillált, aztán, akárha hármasugrásra gyorsulna, szökellt párat, és megküldte a vödröt. A moslék kondenzcsíkot húzott, át az udvaron, röpült a vödör, mintha isten reptetné, akár egy bazi nagy falusi dongó, mint a malomkő, ami ki tudja, hol áll meg, akár egy lemezelt Dugonics Titusz, egy istállós rakéta, egy alföldi ufó-írtószer. Nem egészen fejbe találta az ufót, inkább tarkón. Már ha van az ufóknak olyanja. Hogy tarkó. A várhatónál sokkal nagyobbat csattant a bukósisakon a vödör, az űrlény orra bukott. Elhasalt, aztán csönd, nem moccant. A többi Idegen rohangálni kezdett, mint levizelt hangyabolyban a hangyák, menekültek át Manyikáékhoz a ledőlt kerítésen át.
– Tessék csak húzni el a csíkot, tolvaj Marslakó banda – üvöltözte Lajos bácsi, és arra gondolt, milyen pocsékolás lett volna ezekbe a pálinkája.
A disznók elégedetten majszolták a moslékot, mikor az ufók visszatértek. Rendőrökkel. Városiakkal, és a helyi mitugrásszal karban.
– H5N1 – vakkantotta a városi rendőr.
A hely mitugrász meg:
– Maga süket paraszt, ezek a tyúkok meg vannak fázva, és ez hivatalos személy elleni erőszak!
Lajos bácsi körbenézett, hogy kit nevez itten a bandzsi körzeti megbízott süket parasztnak, de senki sem állt mögötte. Akkor őt, kizárásos alapon. Nem baj. És az sem, ha elment az esze. Nem szokik le semmiről. És hiába a hoppáré, az ő tyúkjai nem náthásak. És tudja már ő, hogy mire megy ki a játék, átlát a szitán. Senki se kap se mariugánát, se pálinkát.

Vélemény

Vélemény

Reggel hét óra óta itt ülök a gép előtt. Most pedig délután negyed kettő van. Szép teljesítmény. Nemrégiben csak egyetlenegy kívánságom volt, hogy tíz percnél tovább bírjak itt ülni. Teljesült. Most jön majd a többi.

 

Dorkától kaptam a felkérést. Ők is összeállítottak már saját kívánság listákat, elolvastam őket, mert kíváncsi voltam, hogy másoknak mi a legtitkosabb vágyuk.

Az első számú kívánságom, hogy szeretnék eljutni Görögországba. Nem olyan napon pácolódós nyaralásra, hanem pontosan bejárni azokat a helyeket, amelyeket Szabó Magda leírt a Zeusz küszöbén c. könyvében.

Ehhez kell egy társ is, aki elég önfeláldozó, és szeret engem annyira, hogy megteszi értem.

Itt jön a képben a második kívánság.

Egy társ, aki a párom. Kíváncsi vagyok, hogy tudok e még boldog lenni. Legalább egy rövid ideig. VELE.

Harmadik számú kívánságom, hogy tudjak írni annyi novellát, ami kitesz egy könyvre való anyagot, és ezt egy kiadó találja annyira jónak, hogy kiadja. Azt hiszem, nagyon jó érzés lehet, mikor az ember a saját könyvét fogja a kezében.

A negyedik kívánság a lányomhoz kötődik, hogy befejezze a gimit, és tovább menjen az egyetemre. Nem olyan nagyravágyó kívánság ez, hogy mégpedig az én gyerekemből, ha törik, ha szakad, egyetemi végzettségű embernek kell lennie, hanem tudom, hogy én sem értem be azzal, hogy egy darabig egy irodában lapítottam a fenekem, majd otthon csöszmögtem a fazekaimmal. Hosszú távon őt sem tenné boldoggá, hogy csak háziasszony és anya legyen, munkahelyként, pedig valami eldugott lyukban porosodjon. Művészlélek. Ez látszik képzőművészeti alkotásain, a szobáján, és azon az irtózatos rendetlenségen is, ami ott néha honol. Az övé. Úgy él benne, ahogy akar. No, azért néha bemegyek romeltakarítani.

Az ötödik kívánságom pedig az, egészséges legyek, hogy mindezt teljesíteni tudjam. Mert minden kívánságomhoz főleg önerő kell.

Kíváncsi lennék Onsai és Fairylona kívánságlistájára, persze, ha van idejük továbbterjeszteni a “járványt”

Vélemény