Én vagyok a hülye, vagy aki mondja?

A  K  C  I  Ó  S    A  J  Á  N  L  A  T  !

A szomszédok bosszantására tartson állandóan csaholó  M Ű  K U T Y Á T !

Olcsó, könnyen karban tartható és praktikus!

Üzembe helyezése végtelenül egyszerű: mielőtt elhagyná az otthonát, a „csahol” feliratú kapcsolót készenléti állapotba billenti, majd megnyomja a mellette lévő piros, „állandó” feliratú gombot, ami a készülék szakadatlan és akadálymentes  működését eredményezi.

A terméket különösen ajánljuk magányos és antiszociális személyeknek.

 A várt hatás nem marad el, a szomszédokat az állandó csaholás hamarosan az idegösszeomlás szélére kergeti, és fejvesztve menekülnek az utcából.

                                         ÁRA CSAK 9,99 !!

Gyártó és forgalmazó: „Nincs szebb öröm, mint a káröröm” KFT

 Kilenc tizenhat

Mármint most annyi óra van. Jobb híján ez a cím. Agyilag egy kicsit nulla vagyok, de mivel a kezem nem fáj, ezért írok.

Mi történt velem mostanában? Nagyon semmi sem. Olvastam két első regényt, az egyikről majd írok, a másiknak csak titokban örülök, hogy elolvashattam.

Megírtam a hetedik feladatot, dicséretet még nem, csak letolást kaptam az anyámtól a témaválasztás végett. Mivel korlátozta az alkotói szabadságomat, azóta nem beszélek vele. Kalácsot azért szoktam neki küldeni, ne csak én hízzak, hanem ő is.

   Gondolkoztam. Gondolkoztam a tachyonokon. Mivel senki sem írt hozzá egy büdös szót sem, így abba is hagytam az elmélkedést. Miért pont nekem kéne megváltani a világot?

   Van olyan, hogy telepátia. Ha az agy agyhullámokat produkálva működik, akkor miért ne juthatnának ezek a hullámok egyik agyból a másikba?  Számtalanszor megéreztem, mikor az Endre gondolt rám. De hogy mit, azt sajnos nem. Úgyhogy marad a telefon, chat, email.

   A megérzés: erre is volt egy elméletem, amit már mások is kezdenek kapiskálni: a megérzés visszafelé működik. Ahogy én nagyon érthetően és egyszerűen megfogalmaztam: (én nem tudom, miért fogalmazok mindig a hülyéknek is érthető szinten? Két lehetséges válasz van rá … )

- az emberrel történik valami, amitől padlót fog, megdöbben. Mondjuk egy haláleset. És ezt a „megdöbbent” állapotát képes visszafelé sugározni az időben. Most elmesélek egyet.

1992. október valahanyadika volt, reggel. Jó korán keltem, a lányomból kifolyólag, aki akkor kisbaba volt, evett, és ismét bealudt, én pedig holt fáradtan ültem a padlón, és lecsuktam a szemem.  Még mielőtt elaludtam volna, láttam magam, ahogy megyek be apósom házába a keskeny betonjárdán, ahol akkor már egy éve nem jártam. Össze voltunk veszve, nem jöttünk ki egymással.

Ott, akkor, a padlón ülve tudtam, hogy hamarosan ismét végig fogok menni azon a betonjárdán, csak azt nem, mi lesz az apropója a dolognak.

Tizenegykor telefonáltak a szomszédok, hogy menjünk, mert meghalt. Akkor találták meg.

   Nem ez volt az első megérzéssel kapcsolatos élményem, nem is az egyetlen. De mind megdöbbentő dolgokhoz kapcsolódott.

   Most, ezzel a kölcsönnel kapcsolatosan, amiről a múlt posztomban regéltem, ismét éreztem valamit. Nem is vettem fel. De hogy mi lesz, azt nem tudom.

   Más, ismét Karcolatos hír. A nyolcadik feladat megoldására Eve párokba rakott bennünket. Közösen kell írni egy valamit. Erről az jutott eszembe, mikor a Szefantoron az asszertív viselkedésről szóló előadás egyik feladataként közösen kellett rajzolni.  Mariann és én, két békés emberi lény, nagy egyetértésben tologattuk a ceruzát, egy kicsit én húztam, ő tolta, mikor ráuntam, akkor ő húzta, én toltam, és egész pofás kis rajz kerekedett. De a hevesebb vérmérsékletűek egymás kezét összekarmolva, papírt tépve, ceruzát törve végezték a feladatot.

   Nekem most itt, ehhez a feladathoz Eve Vákuumvarjút osztotta ki, aki új scriptes, most lett felvéve a csapatba. Mivel nem árt valamennyire ismerni egymást, váltottunk néhány levelet. Egyik levelemben megkérdeztem tőle, hogy van e valami ötlete, miről kéne írni.  Azt válaszolta, hogy neki van egy dédelgetett ötlete, és hála nekem (?) felszínre tört belőle, és nemsokára kész lesz az írásművel, majd átküldi elolvasni.  Hááát, köszönöm. Én egyáltalán nem így képzeltem a dolgot.  Habár még én sem írtam senkivel közösen, de akkor is. Azt hiszem, most én is összekarmolom a Varjút, vagy eltöröm a cerkáját.

   Tanácstalan vagyok, és egyáltalán nem asszertív.

Olvastam valami érdekeset.

“A Bell-teoréma korlátai és a telepátia

Mint azt említettük, ma kb. 20 kutató közül 19 ért egyet a Bell-féle inekvalitás kizáró elvével, vagyis hogy nem lehet a kvantum-nonlokalitást közvetlen kommunikációra felhasználni. A maradék 5 százaléknyi - tehát átlagosan húszból egy - tudós másként vélekedik, és komoly értekezésekben cáfolja a kizárási teorémát.

Érdekes módon több távol-keleti szekértő is érintett ebben, például Dr. Gao San, aki a fénysebességnél gyorsabb kommunikáción kívül egy rendkívül érdekes felvetést is tett, méghozzá azt, hogy a kvantum-nonlokalitás lehet az első igazán tudományos alapja a telepátiának is.

Miért is ne? Ezt talán még a Bell-teoréma sem gátolja, hiszen tudatunkat és érzéseinket formáló - vélt vagy valós - létünk szintén apró energia-részecskékből áll, voltaképpen lényegtelen, hogy anyagként vagy energiaként tekintjük. Talán nem véletlen, hogy ikreknél figyelhető meg leginkább ez jelenség: bár az élő szervezetek komplexitása miatt nehezebb bizonyítani, ám talán az ő létezésük kezdetén szétvált tudatuk hasonló egy fénysugár kettéválasztásához, amelyet a CERN-ben sikerrel végeztek. Egy ikerpár tagjai talán éppúgy reagálnak, mint az egymástól távol lévő, mégis egymásról “tudó” fotonok; tudatuk összekapcsolódik, és akár a galaxis túloldalán is érzékelik egymást, tértől és időtől függetlenül azonnal.

Bár az információ fénysebességnél gyorsabb haladása megint csak ütközik az általános és speciális relativitás-elmélettel (az információ a saját múltjába haladna), mégsem okoz logikai paradoxont.

Azért nem, mert az információ nem a telepatikusan összekapcsolt tudatok múltjába érkezik, legfeljebb a saját múltjába; vagyis, az ikerpár tagjai nem tudhatnak előre arról, hogy mi fog történni a másikukkal, csak amikor már megtörtént (de akkor azonnal). Így nincs módjuk megváltoztatni a jövőt, tehát nem okoznak paradoxont.

A fénysebességnél gyorsabban telepátia önmagában is rendkívüli, de van ennél nagyobb meglepetés is. Nem biztos, hogy az okból következik az okozat, és nem fordítva.”

(idézet a cikkből)

Most legyek nagyképű, és  mondjam, hogy  én ezt már rég tudtam?

Akkor ismét kihasználom az alkalmat, hogy jól ki… a számat, vagyis a billentyűzetemet, mert a blog a verbális maszturbáció helye, mint ahogy azt egyszer örökbecsűen megállapítottam. Többen egyeztek is ezzel. (Jun tiltakozik. Vagy nem, de nem bírom kivárni a válaszát- a szerz.megjegyzése)

Olyan írásmű, (vagy valami) ami a prédikáció, a publicisztika és az utcai locsogás keveréke.

Azért teszi az ember ingyen és bérmentve, mert:

A)    nem jutott mindenkinek szószék és a cölibátust is rosszul tűri

B)     nem képzett újságíró, és legfeljebb a komoly (és kevésbé komoly) lapok előszobájába sikerült betenni az egyik lábát, míg ki nem tuszkolták

C)    nem sikerült elkapni egyik ismerősét sem az utcán, mert mindenki siet a dolgára

Ja, hogy van családja is, mért nem azoknak mondja el a hülyeségeit? Hát, azok  sajnos már rég nem beszélnek vele a blogolásból kifolyólag, de ezt most hagyjuk.

Az ember ír. Jobb híján blogot.

Az ember olvas. Jobb híján a neten.

Az ember ír és olvas.

Olvas, miközben eszik. Olvas, míg szájához emeli a falatot. Olvas, miközben leejti az ölébe.

Ír, miközben sül a konyhában a krumpli. Ír, miközben odaég.

Hallgat, miközben a családtagjai szidalmazzák, mert megint vacsora nélkül maradtak, a „hülye firkálgatása végett” (idézet a családtagoktól).

Miért teszi mindezt? Azért, mert egy életre eljegyezte magát az írással. Ettől érzi magát teljesnek. Ír. Örökbecsű és kevésbé örökbecsű dolgokat. Olvas. Komoly témákról, és kevésbé komolyakról. Aztán majdcsak lesz valahogy.

Miért meséltem el mindezt? Nemsokára megjelenik egy novellám a Karcolat antológiában . Itt, és így kezdődött el nálam minden, ami az írással kapcsolatos. A sf portálon, és a blogolással.

Meleg lehetett, vagy mi a szösz, mert a bankban az alkalmazott egy rakás pénzzel többet adott , mint amennyit fel akartam venni a számlámról. Természetesen visszaadtam, mert:

a)- nevelési hiba folytán becsületes vagyok

b)- kirúgták volna az alkalmazottat, ha hiánya lesz, és ő a kedvencem az összes banki tisztviselő közül

De mondom, ha már így kísért  a  szerencse, veszek egy lekaparós sorsjegyet. Az árát nyertem vele vissza. Nehéz  becsületes úton meggazdagodni :).

       „Hogyan váljunk bamba nővé a nyárra?” – olvasom a femina.hu oldalán. Még egyszer elolvastam a címet, és kiderült, hogy a bomba nővé válás fortélyaiba akar beavatni a cikk. Az pedig nem érdekelt, el is klattyantottam onnan. Elég bombázónak érzem magam így is. Igaz, kissé nehéz… de akkor is. Legfeljebb nem fogok bikiniben flangálni. Vagy tekerek magamra egy strandkendőt. Vagy…  Ezen már igazán nem jövök zavarba. Ami végett mostanában zavarba jöttem, padlóra kerültem, fájdalmas lelki kínokat álltam ki, tele lettem negatív hullámmal annyira, hogy még a címet is félreolvastam, nem a kinézetemmel volt kapcsolatos. Kölcsönt akartam felvenni. Műhelyépítésre, vagyis bővítésre, hogy itthon folytassam harmatos vállalkozásomat, és ne kelljen fél vagyont kidobni a házbérre.

         Leültem, számoltam, osztottam, szoroztam, és arra a következtetésre jutottam, hogy ha felveszek kölcsönt, annak az összege fele annyi lesz, mint a mostani házbér, és még egy munkást tudok alkalmazni. Mindenkinek jó lesz. Nekem, mert itthon leszek, felügyelhetem a lányom (talán még mutyiban be is lóghatok a konyhába, hogy megfőzzek, vagy írjak egy keveset… nagyon keveset… majdnem hanyagolható mennyiséget)

Jó lesz az országnak, mert csökkenni fog legalább eggyel a munkanélküliek száma. Biztos vannak kedvező hitelek is, hiszen az folyik minden csőből, hogy az állam mennyire de nagyon segíti a vállalkozókat, hogy csökkenjen a munkanélküliek száma.

          Nyakamba vettem a várost, és körbejártam a bankokat. Mind a tizenvalahányat. Nem kis teljesítmény volt, de én alapos ember vagyok.

           A helyzetfelmérés eredménye a következő: majdnem mindegyik ad hitelt kezdő vállalkozóknak is. A kamat 9-18 %. Ez volt az első arculcsapás. Az uzsorakamat 1o%-tól kezdődik. De mind, kivétel nélkül a házamra akarta betáblázni a hitel összegét. Ha nem tudom fizetni a hitelt, lebetegszek, vagy nem lesz elég munka, vagy ne adj isten meghalok, akkor viszik a házat. Szőrért szőrt. Függetlenül attól, hogy még mennyi a felmaradt tartozás összege.

Ebbe nem mentem bele. Abba pedig ők nem, hogy a hitel összegét a gépekre táblázzák be. Miért? Attól féltek, hogy megszököm, és magammal viszem a szerszámokat, gépeket is? Ez a vállalkozás nem egy összehajtható asztalból áll, amiről tökmagot árulok, hanem több tonnás gépekből: esztergapad, marógép, oszlopos fúrógép stb… hogy a többit ne is említsem.  Egész életemben szívtam, szívtunk, mire ezt, ami van meg tudtuk teremteni. Míg mások bugyit, gatyát, ágyneműt vásároltak, mi addig kézi szerszámokat. Míg mások nyaraltak, vagy a házukat csinosítgatták, mi a meglévő műhelyt építettük, amit sajnos kinőttünk.

             A bankok azzal magyarázták, hogy azért kell az ingatlanra betáblázni a hitelt, mert be akarják biztosítani magukat a válság idejére. Tudják mit? Én is. Legalább egy biztos fedéllel a fejem felett.

              Szívjon, vállaljon áldozatot, nélkülözzön most már más is. Mondjuk az, aki eddig még nem vette ki a részét belőle. Én már úgy érzem, hogy a sz.r rám eső részét elfogyasztottam.

“….elgondolkozom, mire volt jó ez az őrületes, eseményekkel teli élet, a rengeteg utazás, az átmulatott alkoholmámoros éjszakák, egy - egy mosoly a másik nem valamelyik tagjától (vajon kinevettek, vagy tényleg volt egy jó poénom?) Miért van bennem ilyen őrült nagy égető nyugtalanság? Talán ez csak egy jó adag szégyenérzet és lelkiismeret furdalás.

Igazából talán még mindig nem tudom hova tenni magam ebben a rendszerben, és talán, sőt biztos, hogy csak az Isten tudja ki is vagyok, voltam és leszek .”

- részlet a naplójából -
Balassa László  ma lenne 31 éves.

Nem tudom, hogy mi, nem értek belőle semmit, de annyira lenyűgözött a belőle áradó erő, hogy nem tudtam ellenállni, felraktam ide

 Továbbra is énblogot vezetek. Sokat gondolkoztam rajta, hogy ide csak a cifis dolgokat rakom fel, de utána úgy döntöttem, hogy mégsem. Mivel engem nem csak a netes barátaim véleménye érdekel egy adott filmről, könyvről stb, hanem ők maguk is, ezért abban a reményben ringatom magam, hogy mások is kíváncsiak rám. (aki nem, az  úgysem olvas, hisz TUDJA, hogy  mit várhat tőlem. Össze- vissza csapongást a mindenféléről. A blogom az én vagyok. Ps-ben megsúgva ez a 2o2. bejegyzésem. Akkor még a régi blogrendszerben írottakról nem is beszéltem, amik nagyrészt a feledés jótékony homályába és a sfportál archívumába merültek)

   De nem is erről akartam beszélni. Megint nyavajgok, és magyarázkodok. Szokás szerint.

Tegnap a biztosítóban jártam. Nálunk a vállalkozók életét egy egész csapatnyi ember igyekszik mind bonyolultabbá és nehezebbé tenni, segítés címszó alatt. Talán azért, hogy elfeledkezzen a vállalkozás valódi lényegéről: dolgozni kell, és abból lesz a pénz.

   Ez az újabb gyöngyszem, amit sikerült nekik kiötleni,  a kötelező biztosítás. Nem ám a járgányokra, hanem az emberekre. Ha ne adj Isten, történik valami…

   Arra már rég rájöttem, ha történik valami, akkor nagy szar van, és az isten pénze sem lesz rá elég . Rámegy az ember gatyája is. És még plusz idegeskedhet, veszekedhet, pereskedhet a biztosítóval, hogy nem készakarva gyújtotta magára a házát, és a férje sem öngyilkossági szándékkal kapott infarktust.

   De hát a kötelező biztosítás az kötelező. Törvény van rá. Tavaly hozták meg májusban. Aki nem köti meg, fizetheti a büntetést, ha kijön a munkaügyi felügyelő. Mert olyanunk is van. Szerencsére még nem láttam. Csak messziről.  Szép autója van, jó meleg cipője, és bundás kabátja.

    Először is sikeresen leráztam a rám röpködő különböző elit biztosítók ügynökeit, akik lyukat beszéltek a hasamba és  nagyon előnyös szerződéseket kínáltak drága pénzért, ami szerint hülye  aki nem hal meg, mert megéri. De ha mégsem, akkor hamarosan meg fog, méghozzá éhen, mert nem marad elég pénze, hogy éljen, de ezzel ne foglalkozzon a kedves biztosított. Elég, ha fizet.

    Ezért inkább elkarikáztam az Állami biztosító székházába, hátha még maradt belőlük valami. A bejárati ajtó mögött rögtön találtam három bankot. Itt nálunk, ha véletlenül kiürül egy lyuk, abba azonnal befészkeli magát egy bank. Hogy miért van  belőlük ennyi, azt sajnos még nem sikerült megfejtenem. Ehhez a kétszáz eurós átlagfizetéshez aligha kell. De isten és a bankok útjai kifürkészhetetlenek. Biztos tudnak valamit, amit én nem.

   Szerencsére rövidebb bolyongás után megtaláltam a biztosítót is. Megkötöttem a szerződéseket, elég előnyös feltételekkel, három euró a biztosítási díj koponyánként. Majd beszélgettünk a biztosítási ügynökkel. Életről, halálról, hitről. Jól éreztem magam. Kávét is kaptam.

     Még hogy pénz orientált világban élünk, elidegenedve egymástól, és beszélgetni sem érünk rá egymással ! Tiltakozom, és cáfolom!

Eleinte nagyon zavart, de miután megszoktam, kezdtem mind jobb állapotnak tekinteni, hogy nekem nincs saját pénzem. Elvoltam, mint az ég madarai, kevés igénnyel, innen-onnan csipegetve, színes belső életet élve. A pénz, mint öröm vagy bosszúság forrása, letudva, kipipálva, aggódjon rajta , akinek van, és dicsekedjen vele , aki ettől többnek érzi magát.

Egy Kosztolányi vers volt abban az időben a kedvencem:

Nincs semmim… Így megyek magamban -
tip-top - szelíden, csendesen.
S ha éjjel bántanak a rablók,
kitárom két üres kezem.A rablók sírnak velem együtt,
olyan-olyan szegény vagyok,
mint kisded első fürdetőjén
és mint a teknőn a halott.De tart a föld. Ez az enyém még,
feszül az ég fejem felett
s kitárom az örök egeknek
örök mezítelen testemet.

Persze nem ruhátlanul mászkáltam, mint ahogy Kosztolányi sem. Csak őszintén, titkok nélkül. Mint akinek nincs félnivalója, és nincs mit elvenni tőle. Bunkók pedig mindig voltak, vannak és lesznek. Ezért növesztettem szárnyakat és karmokat. Jól éreztem magam így. Kevés emberrel tartottam a kapcsolatot a valós életemben, és tudtam, hogy ők legalább érdek nélkül szeretnek és elfogadnak olyannak amilyennek.

De most mindez lassan megváltozni látszik. A gyerekem apja már napok óta úgy járkál, mint akinek az orra vére folyik, a lányom nem beszél hozzám legalább három napja, csak néha kapom el egy-egy dünnyögését, hogy „Kár beléd… és „minek neked ilyen, ha nem is tudod használni”. A barátnőm, mikor kitettem az asztalra, egy pillantást vetett rá, és a továbbiakban úgy tett, mint aki nem vesz róla tudomást. Én pedig legszívesebben kiabálnék, tiltakoznék ellene, hogy továbbra is én vagyok! Vagyok, aki voltam, CSAK ÚJ MOBILOM VAN!!!

EZ