Vélemény 
LNPeterstől kaptam a felkérést és a “Kreatív blogger” kitüntetést, megint el kell pofázni magamról hét dolgot, amit eddig még nem ordibáltam szét a neten. Köszönöm Laci!
Scifis életem kezdete:
A sci fivel először szerb nyelven találkoztam, apukám olvasta el és fordította le nekem a Politikin Zabavnik utolsó előtti lapján lévő történeteket. A rovatnak „Fantasticne price“ volt a címe. Mikor nem volt türelmem megvárni míg lefordítsa, én betűzgettem ki szótár segítségével. Legjobban az a történet ragadt meg bennem,(az írójára nem emlékszem, de hátha valaki kisegít) hogy egy ember csődeljárás előtt áll, és azt kívánja, valaki segítsen rajta. Kiugrik a földből egy kis fekete ember, és megígéri, segít neki. Attól kezdve állandóan a csődeljárás előtti nap ismétlődik egész életében. Itt tanultam meg, hogy a kívánságokat nem árt egészen pontosan megfogalmazni, mert hátha teljesülnek.
„Nem loptam én életemben…“
Nem, lovunk nincs. Mélyéségesen felháborít, mikor valaki megélhetési bűnözésről beszél. Voltam olyan szegény, hogy éheztem. Akkor sem loptam. Csak egyszer… majdnem, ha ugyan ez lopásnak számít.
Abban az időben baromfikat tartottam. Öt tyúkot és négy kacsát. De kezdjük az elején a történetet. Ab ovo.
Dühöngött nálunk az infláció, fizetés 3 márka volt egy hétre. Mire felvettem a bankban, addigra csak egyet ért, mire a boltba érkeztem vele, jóformán semmit. De hiába mentem volna be a boltba, mikor az is üres volt. Volt benne három vécekefe, két üveg lekvár és egy sárkányos porcellán szobor olyan drágán, hogy akinek pont arra támad gusztusa, az se bírja megvenni.
Hol tudott az ember élelmiszerhez jutni? Hát a piacon. Már ha volt pénze, meg tudta venni azokat a csodákat, amiket Magyarországról sverceltek át a leleményessebbek. Én csak a nyálam csurgattam utánuk.
Nálam a spájzban volt egy zsák krumpli, egy zsák liszt, és egy bödön zsír. Lehetett válogatni, az ember főtt krumplit eszik zsíros kenyérrel, vagy főtt krumplit zsírral, és kenyeret majszolgat hozzá. A kenyeret én sütöttem. Irtó pocsékra sikerült mindig, de ettük, mert nem volt más.
Volt négy kacsám, amiket még tojás korukban kaptam a nagymamámtól, és az egyik tyúkom volt szíves kikölteni őket. A nagymamám még mindig csodájára járna, ha élne, hogy sikerült nekem, mint kezdő állattartónak öt tojásból négy kiskacsát kikeltetni, mikor neki a tízből kevesebb lett. Néha a mafláknak besegítenek az égiek. Vagy az ügyes kotlóstyúk.
Ezeket az időközben felcseperedett kacsákat raktam be ősz vége felé tömni, hogy az ünnepekre hús jusson az asztalra. Azt sem tudtam csinálni, de elmentem a tejesékhez órákat venni kacsatömésből. Egy kóterben tartottam őket, aminek az ajtaján nem volt üveg. Reggel és este kellett lelejteni velük a szadizást, ami a tömési procedúra volt. Egyik reggel, mikor bementem hozzájuk, hogy, hogy nem, a négy kacsa helyett öt kucorgott remegve a sarokba. Egy kicsit csodálkoztam, vakargattam a fejem, de nem sokáig. Bementem a konyhába, odatettem egy fazék vizet forrni, és mikor felforrt, fogtam a nagykést, és…
Aznap húst ettünk ebédre.
Úgy illett volna, hogy körbehurcolom a szomszédoknál, kinek hiányzik a kacsája, de én megspóroltam magamnak ezt az utat. Azóta is nagyon bánt a lelkiismeret, de ez van. A kacsát már nem lehet feltámasztani.
„Nem szeretek tapsolni“
Ez nálam olyan fogalom-féle. Nem szeretem azt csinálni, amit mindenki más. Nem különcködésből. Vagyis a különcködést nem a beképzeltségem, inkább a magányom szülte. Azt a pár évet leszámítva, mikor a két öreg vigyázott rám, és amikor még dolgoztam, egész életemben magányos voltam. Valahogy nem alakult ki bennem a csapatszellem. Ezért (is) vonzódok Endréhez, aki úgyszintén „nem szeret tapsolni“.
Nem tudom megmagyarázni ezt az érzést. Tetszik, mikor emberek csoportosan csinálnak valamit, elkap a lelkesedés, de képtelen vagyok közéjük menni, és azt csinálni, amit ők. Valami blokk van bennem. Kevés ember érti ezt. Talán csak azok, akiknek a környezetében úgyszintén él olyan ember, aki „nem szeret tapsolni“. Egyik barátnőm nevezte el így ezt a valamit bennem.
A lánya végzős óvodás volt, és meghívott engem is az évzáró ünnepségre. Akkor kezdtünk el barátkozni. Vettem a gyereknek virágot, plüss figurát, és leültünk a nézőtérre. A gyerekek lent a színpadon szavaltak, énekeltek, táncoltak. Mindenki vörösre tapsolta a tenyerét, csak én ültem ott, mint aki megkövült. Kérdi tőlem, mi van. Súgom neki vissza:
– Veronka, én nem szeretek tapsolni!
Megvonta a vállát, és néztük tovább az előadást. Ezzel le volt véve a téma napirendről. Ha nem szeretek tapsolni, akkor ne tapsoljak. Attól még lehetünk nagyon jó barátok.
A másik nem:
Fütyit (mert az volt) életemben először hat éves koromban láttam, mikor az egyik kifiúnak nagyon kellett, és… elvégezte a dolgát az óvoda falánál. Addig nagyon szerelmes voltam bele, de miután megláttam azt a kis kornyadt répát a kezében, egyből kiábrándultam belőle. Pedig addig az oviba csak miatta szerettem járni, egyébként ha tehettem, ellógtam a Manci mamához. Ütöttek is otthon emiatt eleget. Ha nem vertek, akkor kukoricán kellett térdelni. De megérte, mert imádtam a Manci mamát.
Két tulajdonságom, amire büszke vagyok:
Egyik az empátia. Én nagyon együttérző ember vagyok, és ha tudok, segítek másokon. Ezt a tulajdonságomat az apukámtól örököltem, aki úgyszintén ott segített, ahol tudott.
Valamelyik nap találkoztam egy emberrel, akinek az anyja, magányos, elvált asszony, az apámmal dolgozott együtt. Apám szakszervezeti elnök volt, és kijárta, hogy szegény asszonynak a szakszervezet utaljon ki egy házat, ne kelljen a két gyerekkel albérletben lakni.
Mondom az embernek, a mi szüleink valamikor együtt dolgoztak, a xx boltban. Azt mondja az ember (aki ma tehetős iparos itt Topolyán)
– A te apád volt az a részeges Tölgyesi?
Igen, ő volt az. És én büszke vagyok rá.
A másik a jó kedélyállapot. Ezt a nagyapámtól örököltem. Ő napszámos volt világéletében. Dolgozni nem nagyon szeretett, de hívták mindig a „bandába“, mert szeretett viccelődni, nevetni, másokat megnevettetni. Igy könnyebben ment a munka. Pedig őt is jól megtaposta az élet, az első felesége belehalt a szülésbe, otthagyta két kisgyerekkel, az anyám akkor volt két éves, a nagybátyám pedig újszülött. A háború után börtönbe ült, mert nem akarta elcserélni a jól trágyázott földjeit egy messzebb lévő, ugarosért.
De a jó kedélyét nem tudta semmi sem megtörni. Az egész napi munka után mikor hazament, még volt benne annyi erő, hogy a nyakába rakja a gyerekeit, és körbenyargalja a szállást, ahol laktak. Nyolcvannyolc évet élt.
Hetedik valamiként belinkelem azt a bejegyzést, ahol már megtörtént egyszer a tényfeltárás
http://bellamaria.sfblogs.net/2009/01/08/nagy-szines-szelesvasznu-tenyfeltaras-veletlenszeruen-kikapkodva-7-pontban-egy-kakukktojassal-diszitve/
Aki akkor kimaradt belőle, fogyassza egészséggel!
A kreatív blogger díjat tovább kell adnom hét másik embernek. De mivel nekem sem hét ellenségem, sem hét barátom nincs, ezért egy kicsit szűkebb lesz a lista:
1. Endre (nagyon kíváncsi vagyok, mit fog vallani önmagáról)
2. (F) Ruzsinka(az ő blogját nem linkelem be, hátha anonim akar maradni - és van egy halvány gyanúm, hogy ő sem szeret tapsolni, de no problemo, ha nem folytatja a láncizét)
3. Kihaeennem , drága Prófétám (no, neki kötelező írni 7 tényfeltárást önmagáról, azt hiszem, nem fog nehezére esni)
4. Dorka A mishmesh. Aki nemtom hol van. De lehet, épp ez fogja majd kibillenteni Hófehérke álmából, vagy ebbe botlanak meg a törpék, és sikerül kiköpni a mérgezett almadarabot, amitől tetszhalott lett nyár óta, amikor nagy hőségről mesél a blogjába. Mióta elfogyott a szenünk, oda járok melegedni.
Vélemény
